A meglepetés

Ápr. 27.
Reggel van. Kezdek pakolászni, mert 10 körül el kéne indulni Donsolba a reptérre. Reggeli, ja és a személyzet a lelkemre köti, hogy mindenképp szóljak mikor megyek, mert el szeretnének búcsúzni. Ez jól esik :-) Meg kedveltem őket, és szerintem ők is engem. Az egyik része ma megy haza, mert nem itt laknak, csak itt dolgoznak.
Ok. nemsokára 10 óra. Leviszem a cuccaim az étterembe, kifizetem a számlám, leadom a kulcsot stb. Leülök, még van egy kis időm. Bekapcsolom a gépet, megnézem a maileket, biztos sok van már. Az utolsó levél a légitársaságtól jött.Már nem is vagyok kíváncsi a többi levélre. Aggódva nyitom ki, és !?!?!?!! nem akarok hinni a szememnek. TÖRÖLTÉK a járatot amire jegyet vettem, és amivel mennék Cebura! Erre mindenkinek számítania kell aki ide utazik, elég megbízhatatlanok a légitársaságok. Egyik pillanatban még minden rendben, a másikban már borul az egész.
Miért történik ez velem?? Kezdődik a káosz. Gyorsan válasz levél. Na jó de nincs már idő levelezgetni. Marad a telefon. Hívom őket, de állandóan foglalt, olyan mintha valamelyik otthoni kábeltévé szolgáltatót hívnám. Aztán végül csak sikerül egy kedves kollégát elérni. Minden áron Máj 3.-ára akarták átrakni a jegyem. Nem, nem, nem! Nekem Máj.4.-én indul a gépem haza. Mit csinálok én itt 3.-ig.?? Jó, addigra biztos láthatnám a cápákat, de azért nem akarok ilyen sok időt itt tölteni. Na végül sikerül pár "kis türelmet, tartsa a vonalat" után áttenni holnapra. De nem ám közvetlen járatra, hanem menjek fel Manilába reggel hétkor, aztán délután 15.20-kor meg mehetek Cebura. Elcseszték az egész napomat. Arról nem is beszélve, hogy most holnap reggel hajnal ötkor kell elindulnom Legazpiba, ami nem is lenne baj, de nincs olyan korán buszjárat. Kénytelen vagyok szerezni egy privát járatot magamnak.
Na akkor kérek egy szobát megint még egy éjszakára, meg egy szendvicset reggelire. Visszacuccolok. Ez a nap sem múlt el izgalmak nélkül.
 A lányok kettőkor mennek haza. Gyerünk búcsúzkodni, aztán ebédelek egyet. Megszerzem a privát fuvart reggelre, ami persze nem olcsó, mert hát senki nem akar menni ilyen korán a reptérre ebből a pici faluból, és másfél-két óra az út oda.

 
Kicsit csavargok az utcákon, és olyan fura, mert mindenki köszön. Aki nem ismer az így : "Hi Sír", aki meg ismer az meg így : "Hi Sír Frank". Eleinte jó, de aztán kicsit nyomasztó, hogy mindenki veled akar beszélgetni, mindenki elkéri a telefonszámodat, megnéznek, nem tudsz menni húsz métert úgy, hogy ne szólítson le valaki. Nem vagyok híres ember, de most ez a pár nap olyan volt mintha az lennék.
 Kicsit át tudom érezni azt amit egy híres ember él meg, csak ő minden nap, egész életében.

Délután mindig sokan vannak az utcákon.

  A lányok haza mentek.
Ülök a bárpultnál, és kérdezi a pultos srác, hogy mit fogok csinálni ma este, mondom még nem tudom. Ha van kedvem menjek el vele, meg a barátaival egy bárba, sörözni. Nem sok bár van, összesen kettő :-) Miért is ne, rendben.
Ja, fontos megjegyezni, hogy ebben az országban mindenféle előítélet, és megkülönböztetés nélkül elfogadják a nem heterokat. A hotelben két ilyen srác is dolgozik. Ez teljesen rendben van. Ők tudják, hogy kik a nem heterok, és egyáltalán nem próbálnak közeledni "olyan" értelemben a heterokhoz. Ezt csak azért mondom, mert engem egy gay (homo) srác hívott el sörözni. Teljesen normális, és jó fej. Este még a sörözés előtt megyek egy lerobbant kis kajáldába, mert itt csak az van, kivéve a hotelt ahol vagyok. Kellemes kis hely ez a bár. Kint van a parton, bambuszból van építve az egész. Volt ott még egy asztaltársaság, fiúk lányok vegyesen. Nézem őket, látom az asztalon az üveg rumot, meg a söröket. Látom hogy egymás után döntik a feleseket nagyon gyorsan. Na, ez igen, kemény brigád. Ja, bírták is vagy húsz percig, aztán a korláton lógva dobták ki a taccsot :-) . Éjjel már viszont nem igazán biztonságos itt mászkálni az utcán. Sok részeg alak van, még egy rövid bunyót is láttam.
Visszaérek a hotelbe úgy éjfél felé, és Lefekszem aludni.

Butanding 2

Ápr. 26.
Reggel hét. Megint kint vagyok a cápalesen, hátha most szerencsével járok. Kimegyünk a vízre. Megint hatan. Egy Ír csaj, meg egy-egy Ausztrál pár. Óriási Cet Cápákkal akarok úszni!! Kicsit álmos vagyok, kifekszem a hajó elejére, és el is alszom.
Órákon át keringünk a környéken, de semmi.

 Kezdek aggódni! Nem ok nélkül, mert mindjárt dél, és cápa sehol. ÁÁÁ....már megyünk is vissza. Ezt nem hiszem el. Csak ezért utaztam ide! Azt mondják, hogy valószínű, hogy túl meleg a víz már, és inkább mélyebben vannak emiatt. Minden helyi azzal vigasztal, hogy nembaj majd máskor több szerencsém lesz. Úgy mondják, mintha csak itt laknék a szomszédba :-) Megebédelek az étteremben, közben megérkezik Allen az első triciklisem. Sűrű bocsánatkérés, elmondja, hogy valami családi ügye volt (válófélben vannak). Kérdezi, hogy mi a tervem mára, mert ő vinne. Mondom neki, majd küldök sms-t.
Nincs mit tenni, ez van. Nagyon nagy a forróság. A fél délutánt a medencében töltöm, aminek a vize kb. 32fokos, de még mindig jobb mint kint.

 A személyzet nagyon figyelmes, mert észre veszik, hogy valami bajom van. Tény, hogy bosszant az, hogy nem láttam a cápákat, de azt nem gondoltam, hogy ez látszik is rajtam. Felajánlották, hogy munka után eljönnek velem csavarogni, és megpróbálnak felvidítani. Így is lett. Elmesélték a fél életüket, érdeklődtek Európáról, meg ilyesmi. Elmentünk kajálni, söröztünk. Egyébként, hihetetlen milyen életvidámak a nagyon rossz anyagi körülmények ellenére is. Az életkörülményeket nem részletezném, elég annyi, hogy borzasztó. Jól éreztem magam velük, tényleg felvidítottak, megnevettettek. Ez egy ilyen nap volt.

Butanding

Ápr. 25.
Gondolom, már azt hittétek, hogy megettek a cápák, de nem, nincs olyan szerencsétek. Az történt, hogy a note book áramátalakítója tönkrement. Gondoltam vége a blog írásnak. Naponta többször is megpróbáltam, egyszer csak működött. Szóval megkésve bár, de törve nem, itt vagyok.
Korán van, mert későn feküdtem le. Mielőtt el felejteném a triciklisemet nem Andrewnak hívják, hanem Allennek. Nem tudom miért emlékszem Andrewra. Elkészülök, lemegyek az étterembe, és gyorsan megreggelizek. Már amikor lemegyek, ott vár az utcán Allan, a megbeszélt időpont előtt 15percel. Látom mert nyitott az étterem az utca felé. Ki is megyek köszönni, meg szólni, hogy még megreggelizek, és indulhatunk is. Kivisz a pár Km-re lévő centerbe, ahonnan indulunk a cápalesre. Hét óra van, kikeresem a papírom, felosztanak hatos csoportokra, mert max. csak hatan lehetünk egy hajón. A csoportomban van három Amerikai srác, meg egy Norvég pár. Kihajózunk. Nos, úgy néz ki egy ilyen program, hogy a hajó reggel hétkor nagyon lassan elindul a parttól nem túl messze. Ja, és nem egy hajó, hanem 15-20. Dél örül pedig visszavisz.
Szóval, kihajózunk, már vagy másfél- két órája csak megyünk fel s alá, amikor egyszer csak az egyik hajó nem messze tőlünk megáll, és kiabálják Butanding! Azt jelenti, Cet Cápa. Gyerünk gyorsan mindenki izgatottan veszi fel a sznoricuccot, ugrás a vízbe. Úszok mint az őrült abba az irányba ahol látták a cápát, közben próbálom nem elhagyni a fényképezőgépet. Kiveszem a fejem a vízből, körülnézek. Szomorúan veszem tudomásul, hogy hamar lement a mélybe. A mi hajónkról senki nem látta, csak a Norvég srác, de Ő is csak egy pillanatra. Visszamászunk a hajóra, és folytatjuk a keresést. Közben unaloműzésként a szokásos beszélgetések, ki honnan jött, meddig van, és hol járt, stb. Pl. a Norvég pár, egy éves világ körüli utazáson vannak, de átlagban 3-6 hónapra jönnek el otthonról, inkább a fiatalok, és a legrosszabb esetben is, bejárják egész Dél-Kelet Ázsiát. A rutinosak egy- két éves föld körülire mennek. Na mindegy, ez csak érdekességnek. Úgy néz ki csak nálunk van válság.
Dél körül vissza megyünk, leadom a bérelt sznoricuccom, és keresem a triciklis emberem. Azt ígérte, hogy itt fog várni, most meg sehol. Kénytelen vagyok fogni egy másikat. Visszamegyek a hotelbe, lerakom a holmimat, aztán egy kis sétára indulok. Találkozok egy sráccal, akivel már tegnap beszélgettem. Felajánlja, hogy ő szívesen elvisz a kakasviadalra. Rendben, most Ő lesz a guide-m. Útközben látok egy temetőt, hát mit mondjak, elég érdekes.

Odaérünk. A sok kakaskukorékolásról már lehet következtetni, hogy merre kell menni. Elindulunk egy ösvényen, először egy amolyan "parkolót" látok meg, rengeteg motorral,triciklivel.

Ez csak a parkoló egy része.

Aztán előtűnik maga a helyszín is. Nagyon sokan vannak!! Szinte csak férfiak. Nem is vesznek tudomást arról, hogy egy idegen is van közöttük, ennek igazán örülök. Talán azért, mert mindenki rettenetesen izgatott. Van aki azért, mert fogadott, van aki azért mert az ő kakasa következik hamarosan.

Azért vannak itt arcok :-)

A következő játékos.

Nagyon érdekes, jó hangulata van az egésznek. Később visszamegyek a hotelbe, és csobbanok egyet a medencébe, mert nagyon meleg van, aztán megveszem a jegyem. Az a terv, hogy megyek cebuba, tovább nincs terv :-) Majd körül nézek ott mik a lehetőségek.
Este már vár az új gude-m a hotel előtt. Elmegyünk egy kis helyi lepukkant kajáldába. Én eszek, Ő meg iszik egy sört. Van cápa hús. Először nem hittem el, de aztán a kiszolgáló is megerősítette, hogy az. Basszus, meg kell kóstolnom. Nem rossz. Puha, enyhén hal ízű a húsa.
Később elmegyek a kosár labdapályára, mert meccs van. ott van a fél város. Tizenegy körül megyek aludni.

Donsol city

Ápr.24.
Fél nyolc van, kimászok az ágyból, megreggelizem, és elkészülök, mert tizenegy negyvenkor indul a gépem Lezgapi-ba, ahonnan valahogy el kell jutnom Donsolba. Azt még én sem tudom, hogy hogy.
Lemegyek az utcára, leintek egy taxit. Irány a reptér. Mondom a taxisnak, hogy kapcsolja be az órát, de nem akarja. Jó akkor ki akarok szállni. Jaj ne, mondjak egy árat, de én nem akarok mondani, csak kapcsold be az órát, erre Ő, nem mert csúcsforgalom van, és mond egy árat: 350peso. ÁÁÁ mi van??? Azt hitte a fickó, hogy először vagyok itt. A normális ár forgalomtól függően 100-160peso lenne. Mondom neki, hogy ne nézzen hülyének, 160peso, vagy kiszállok, és rájön, hogy nem fog tudni lehúzni. Ok-ok jó lesz a 160 is. A fickó még mindig próbál rafináltkodni. Bekapcsolja az órát, és letér a megszokott útról. Ekkor szólok neki, hogy rossz felé megy :-) Válasz, nem csak kikerüli a dugót. Erre én, rendben de nem fogok többet fizetni 160-nál. Szomorúan mondja, hogy jó. Ez a lehúzás nem jött be.
Végre egy gép ami pontos. Megérkezek Lezgapi-ba. Meg kérdezek még a reptéren egy biztonsági őrt, hogy hogyan tudok eljutni Donsolba. Megkérdezi, hogy sima tömegközlekedéssel akarok e menni, vagy privátba. Mondom, tömeg közlekedve, úgy izgibb, meg olcsóbb is. Fogok egy triciklit, vagyis ő fog meg engem. Elvitetem magam a bus terminálhoz. Ott az óránként induló mikrobuszt megkeresem, ami Donsolba megy.

 Veszek egy jegyet rá, tíz perc és indulunk is. A pici mikrobuszban 12 felnőtt,1gyerek,én és egy kutya utazik, ja és én vagyok egyedül sajtképű. Na, találtam egy helyet ahol nem sok a turista? A kiskutya tíz percel az indulás után sikeresen a gazája ölébe, meg a székre pisil. Alig birtam megállni nevetés nélkül. Mondjuk a maradék másfél órában nem volt túl kényelmes a pisiszagban utazni, meg azért nyomorogni is kell. Megérkezek Donsolba. Keresek egy jól kinéző helyet. Na itt olyan nincs. Nagy a kosz, és borzalmas a szegénység. Végül van egy hely a város központban, aminek van viszonylag olcsó backpackeres szobája. Kiveszem három éjszakára. Szerintem itt ennyi elég lesz. Meg kérdezem, hogy lehet regisztrálni a holnapi cetcápa nézésre. Kimegyek az utcára, és fogok egy triciklit. Meg kérdezem mennyiért visz el a turista centerbe, ahol tudok regisztrálni. Ötvenöt pesoval kezdi. Igen ám, de én a recepciónál már megkérdeztem, hogy mennyi a jó ár oda :-) Mondom az embernek, hogy húsz, mondja Ő áááá, túl messze van. Jó akkor megyek tovább. Utánam kiabál, hogy 25. Visszakiabálok, hogy 20. Azt mondja, jó gyere. Nehéz itt európai pofával jó árakat találni. Ezt nem hiszem el, a nálunk megszokott jelzőlámpák munkáját itt emberek végzik, még pedig úgy, hogy van két zászlójuk, egy piros, és egy zöld. A többi szerintem egyértelmű.

Pirosat kaptunk :-)

A triciklissel menet közben összebarátkozunk, kiderült, hogy neki is Andrew a neve, amúgy tényleg messze van. Megbeszéljük, hogy holnap reggel jön értem, és kivisz megint a tourist centerbe, ahonnan indul a túra, utána meg elmegyünk kakasviadalt nézni. Jah, meg azt is ígérte, hogy jön majd értem este nyolcra, és elvisz valami bárba sörözni, ha akarom. Én meg akarom, miért ne. Vissza érek a hotelbe, és vacsorázok egyet. Amúgy nem rossz a hotel, van medencéje, kultúrált étterem, finom kajával, csak a backpackeres szoba csöves, a többi nagyon szép.
Tényleg jött értem a srác, és el is mentünk. Megittam vagy négy Red Horse-t(sör), aminek van vagy 8-9%-os alkohol tartalma. Rég ittam, szóval fejbe is vágott rendesen.
Éjfél van. Fekszem le aludni, mert holnap reggel öt ötvenkor kelek. Jó éjt!

Bye bye Borneo

Ápr. 23.
Reggel hét órakor elkezd nyüzsögni a hálóterem. Mindenki ébredezik, mert megy valamilyen programra. Tegnap én is gondoltam rá, hogy el kéne nézni egy közeli szigetre, mert csak délután hatkor indul a gépem vissza Manilába. Végül úgy döntöttem, hogy nem megyek, hanem inkább elintézem az ajándékvásárlást. Kicsit még próbáltam pihenni, de a csörgés-zörgés miatt nem ment. Inkább kimászok az ágyból, rendbe szedem magam, és lemegyek reggelizni. Kifejezetten a Maláj kajáldákat keresem. Próbálgatom a kajájukat. Be is ülök egybe. Tanácstalan vagyok, mert én csak reggelizni szeretnék, de körülöttem mindenki hatalmas adag főtt kajával ül. Kérdezem a pincért, van e valamilyen reggelijük. Ó persze, gyorsan hoz nekem egy étlapot, és megmutatja, hogy melyik oldal a reggeli, mert nem angol nyelven van írva. A srác valamennyire elmondja melyik miből van. Választok is egyet, csak úgy találomra, amiben van tojás. Pár perc, és hozza is. Nagyon guszta. Olyasmi mintha palacsintatészta lenne, csak átlátszóbb,vastagabb és látni ahogy bele van keverve a tojás. Kérdezi, hogy kérek e szószt hozzá, persze minden jöhet :-)

Finom reggeli volt. Úgy néz ki, hogy a mai napom nem lesz túl izgalmas.
Reggeli után elindulok a csecse-becse beszerző körútra. Ezt utálom a legjobban. Vajon ki minek örülne a legjobban??

Egy kis piacozás.

 Benézek egy két plázába is, amik nem igazán hasonlítanak az otthoniakhoz.
Épp kezdem megszokni a fordított közlekedést. Először nagyon fura volt, amikor át akartam menni az úton mindig az ellenkező irányba néztem először, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy pont akkor soha nem jött autó. Most meg megyek vissza a jobb oldali közlekedésbe.
Hamar elrepül az idő lófrálás közben. Felviszem a zsákmányt a bázisra. Délután egy óra. Bent vagyok a hálóteremben, amikor bejön a recepciós hölgy, és közli, hogy délben van a check-out. Ha nem akarok maradni még egy napot akkor el kell hagynom a szobát. Rendben van, de kéne vissza a ruhám, amit tegnap odaadtam mosásra. ÓÓ hát az még fent szárad a tetőn. Öt perc, és már hozza is a gönceimet. Beleszagolok....hmmmm, de rég éreztem ilyet a ruhámon. Végre friss illata van, nem pedig az a párától állott szagú. Amiket én mostam magamnak, nos azt inkább csak öblítésnek lehet nevezni. Pár napig tiszta ruhán van, ez tök jó. Összepakolok, kiviszem a cuccokat a közösségibe (nappali), és lemegyek ebédelni a városba. Legkésőbb négykor el kell indulnom a reptrérre. Megint helyi kajálda a cél. Be is megyek az egyikbe ahol csak helyiek ülnek. Az üvegpult alatt látni a választékot. Ez jó, mert legalább van valami vizuális támpont. Azért közlöm a kiszolgáló sráccal, hogy nem tudom mi micsoda. Rendben, segít elkezdi sorolni, hogy ez köris....., ez köris....., ez köris...... basszus, itt minden kaja köris, ja és ez azt jelenti, hogy csípős is. Na mos tmár mindegy. Kérek valamit. Marhahús meg disznóhús van benne, a rizs az alap, meg valami salátaszerűséget választok még. Nem rossz, csak nagyon csíp. Az az ismeretlen növényből készült saláta kicsit mintha keserű ízű lenne, de mindezt próbálom kompenzálni egy doboz licsis üdítővel. El kezdek, mikor egyszer csak hoznak egy levest is. Igen számítottam rá, itt az a szokás, hogy mikor megetted a főételt, csak utána eszed a levest.

Meg sem bírtam enni mind.

 Befejeztem a kaját, megyek még beszerzek némi pékárút, jól fog az még jönni Manilában. Felmegyek a bázisra, és leülök a gép elé, mert kéne tervezni a jövőt. Nem is baj, mert már megint esik. Ki kell találni a következő programot. Sejtésem már van róla, hogy mit akarok, csak körbe kell járni az ügyet, jegyet kell venni, valami szállást kéne nézni, meg ilyesmi.
Basszus, elmúlt négy óra, indulnom kell. Szerencsére elállt az eső is. Elköszönök, lemegyek, és hátizsákkal a hátamon elindulok az út szélén. Biztos megáll majd egy taxi, olyan sok van belőlük. Pont egy sem jön már vagy tíz perce. Csak gyalogolok. Egyszer csak egy padon ülő férfi megszólít. Taxi? Ohh, végre... Igen igen! Odamegyünk az autójához, ami nem éppen taxi. Ez csak egy önkéntes taxis. Nekem mindegy, ki visz ki a reptérre. Beszállok, mert itt kitűnő a közbiztonság. Ugyanezt máshol nem merném megtenni. Ki is visz a srác, még olcsóbban mint a rendes taxik. Király! Persze az én gépem megint csak késik. De miért??? Utálok várakozni!
Vannak városok, helyek ahová megérkezel és az első benyomásod negatív, azt a helyet nem fogod szeretni, vagy közömbös lesz számodra. Nekem Kota Kinabalu egy kis ékszer dobozként marad meg, és ha egyszer még tehetem, visszajövök ide. Bánom, hogy csak ilyen rövid időre jöttem át Malaysiaba. Ez az egy hét Borneon kb. annyira volt elég mintha a 90 perces focimeccsen csak tíz percet játszhatnék. Rengeteg felfedezésre váró dolog van itt. Vissza kell jönni!!
Megérkezek Manilába. Kígyózó sorokban állnak az emberek a reptéri taxira várva, beállok én is. Több mint fél óra, és sorra is kerülök. Irány a belvárosi backpackeres szállás. Gyorsan ledobom a cuccaimat, és leszaladok a seven-eleven be valami kajáért, mert mindjárt bezár. Az éjszakai bárok már nyitva vannak. Alig tudok haladni, mert lépten nyomon be akarnak rángatni a bárokba. Veszek két hot-dogot, és visszamegyek a bázisra. Csak egy Kanadai csaj van a dorm-ban. Lefürdök, aztán megbeszéljük ki merre járt, és hova fog menni. Ezek jó dolgok, mert segítjük egymást hasznos információkkal. Pl. Ő már járt ott, ahova én most akarok menni Donsolban. Ott lehet úszni a hatalmas cetcápákkal. Ő meg érdeklődve hallgatta a Palawani infókat. Meg is nézett néhány képet, és úgy döntött, hogy el is megy oda. Éjjel fél kettő, le kéne már feküdni.

Ox - Bow Lake

Ápr.22.
Öt óra húsz van. Nagyon nem esik jól a korán kelés, de megyünk elefántcsordára vadászni :-) Tudni kell, hogy a Borneon élő elefántok  a világon a legkisebbek .
A fákról lecseppenő víz, minden este elkezd kopogni a bádogtetőn, és olyan mintha esne az eső. Ez egész délelőttig tart. Mi már el is indulunk, mikor még a többiek, csak készülődnek. Ma nincs akkora köd, mint tegnap volt. Úgy néz ki, hogy szép időnk lesz, amíg nem jön egy nagy esőfelhő. Még mindig pazar látvány ahogy félig párába van az erdő, és a napfelkelte is megér egy misét. Majmokat látunk a part menti fákon a fejünk felett, de már meg sem állunk, a fura alakú színes madarak keresztbe-kasul repkednek, de mi csak megyünk, fontosabb dolgunk van. Kb. 15 perc és megérkezünk az Ox-Bow Lakehez vezető csatornához, és bemegyünk rajta. A guideunk tegnap azt mondta, hogy itt maradnak éjszakára az elefántok, ezért szinte biztos, hogy megtaláljuk őket ha korán kijövünk. Na rajtunk nem múlik a dolog. Egyszer csak a part közelében leállítja a motorcsónak motorját, és csak fülelünk. Nem sokáig kell hallgatózni, hamar meghalljuk ahogy recsegnek a faágak. Bemérjük az irányt, és már indulunk is. VÁÁÁÁ..... Megvannak! Gyorsan oda csorgunk, és már kattognak is a fényképezőgépek. Nem vesznek rólunk tudomást, de beljebb mennek ahol sűrűbb a bozót. Itt nem tudjuk őket fényképezni. Azt mondja a guide, hogy kb. húsz-harminc elefánt lehet ebben a csordában. Átállunk pár méterrel arrébb, és jól tesszük, mert itt van egy csomó elefánt egy kupacban, és nem olyan sűrű a bozótos.
Én már videóra kapcsolom a fényképezőgépet, mert nagyon zajlik az esemény. Néha kikapcsolom egy-egy fényképre, szerencsétlenségemre, mert pont akkor adnak ki olyan hangokat, hogy majdnem beszakad a dobhártyám. Itt van velünk szemben egy anya és borja, nincs köztünk talán öt méter!!! Fantasztikus!!

Aztán egy pillanatra majdnem becsinálok, amikor trombitál egy hatalmasat az anya elefánt, és elindult felénk, de szerencsére résen van a guideunk, és hátrébb áll gyorsan. Azt mondja, hogy kicsit mérges lett, mert túl közel vagyunk a borjához.

Ez a reggel ennél izgalmasabb már nem is lehetne. Sokat időzünk itt és csak fotózunk, meg fotózunk. Lassan menni kell vissza, mert reggeli idő van. Elköszönünk a csordától, és gyorsan visszafelé vesszük az irányt. Útközben az egyik fán találunk pár orangutant. Édesek. Egy anya, és a gyereke. Itt is elvagyunk néhány percet. Ez tökéletes reggel, ennél jobbat álmodni sem mertem. Csak azt sajnálom, hogy ez az utolsó programom itt. Visszaérünk a lodgeba, már javában megy a reggeli. Bekapcsolódunk mi is. Jól megtömöm magam, mert tudom, hogy csak késő délután fogok tudni ebédelni, amikor visszamentem Kota Kinabaluba. Reggaeli után összepakolom a holmimat. Mikor ide érkeztem vizes lett az egyik pólóm, ez volt három napja, kiakasztottam száradni, és még mindig ugyan olyan vizes mint volt. Ennyit a páratartalomról :-)
Kongatnak, check-out van. Kipakolom a hátizsákokat, kitöltöm a nyomtatványt, és már indulunk is. Beszállunk a motorcsónakba, és átvisznek a túloldalra. Ott az Ausztrál pár meg én átszállunk egy kisbuszba, a többiek meg egy nagyobb buszba. Van még egy programunk délelőttre. Elmegyünk Gomantong Cave-hez. Ez egy hatalmas barlangszerű sziklahasadék, amiben szó szerint millió szám élnek denevérek. Ez Borneo legnagyobb ilyen hasadéka. Ez a hely azért érdekes, mert itt szedik a legtöbb kajának, kozmetikai szereknek, gyógyászati szereknek szánt denevér fészkeket, amit állítólag arany áron árulnak. Kétféle fészek van, az egyik fekete, a másik fehér színű. A fekete olcsóbb, ennek a súlya is kisebb, és ebből különböző dolgok készülnek. A fehér viszont nagyon drága, ezt használják az éttermek, és nehezebb is. A fehér kilójáért akár 60-70 ezer Ft-ot is kérhetnek. Nesze egyél fészeklevest.
 Ha akarsz fényképezni fizetni kell kb. kétezer pár száz forintnak megfelelő ringitet. Ez a lehúzás. Az információs épülettől néhány száz méteres padlókból kiépített stégszerű út vezet a dzsungelen keresztül. Odaérünk a barlang bejáratához. Ez tényleg hatalmas.

Bent ugyanúgy járda van kiépítve fából, ami nagyon csúszik az állandó nedvességtől, és denevér kakitól. Ahogy picit beljebb megyünk, megérzem amire már kint figyelmeztetett a guide, azt az orrfacsaró szagot ami a temérdek ürüléktől van. Ami nagyon durva az az, hogy tömegével hemzsegnek a csótányok.Ezt így nehéz elmondani, de kb. 50 kamion kaki van bent. Munkások dolgoznak fent a magasban. Kötéllétrák lógnak le a mennyezetről, és szedik a fészkeket a nem túl biztonságos kötelekből készült, kifeszített állványokról. Borzalmas munka, ja és néhányan itt bent alszanak egy kunyhóban. Kifelé jövet a fákon egy csomó majmot látunk. Ezek olyan vörös színűek, és nagyon szelídek.

Itt is pár fotó, és megyünk vissza a buszhoz.
Kb. 100-120Km-re lehet a város, Sandakan. Odafelé vezető úton csak a végtelen olaj pálma ültetvényeket látjuk. Ebbe bele is bóbiskolok. Majd megérkezünk a reptérre, engem kiraknak, a többiek pedig tovább mennek a városba. Jó korán kiértem, van még vagy 3 órám az indulásig. Van időm átgondolni mennyi minden történt velem az esőerdőben az elmúlt három napban. Rengeteg élmény, érdekes dolgok, még szinte fel sem fogtam.. Egy valami biztos, mégpedig az, hogy ezt nem lehet lefényképezni, ezt át kell élni! Szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehettem, és átélhettem ezeket az élményeket. Nekem örökre beleégett a retinámba, amiket itt láttam. Rájöttem, hogy a természet a föld ura, és mi csak használjuk azt, de csak addig amíg azt Ő engedi!! Ezt sokan, és könnyen kimondják, de komolyan kevesen gondolják.
Felszáll a gépem. Irány vissza Kota Kinabauba. Annyira furcsa, hogy az előbb még az őserdőben a folyón egy motorcsónakban ültem, most meg egy repülőn. Megint csak egy 40 perces út, de az egyik legborzalmasabb út volt. Sokat repültem már, de most kicsit megijedtem. Először csak olyan érzés volt mintha eltévedt volna a gépünk. Össze vissza kanyarogtunk, aztán borzalmasan elkezdett dobálni, rázkódni. Végig felhőben voltunk,nem lehetett látni még azt sem, hogy milyen magasan vagyunk. Hirtelen drasztikus magasságváltoztatások, amit a pilóta idézett elő. Volt, hogy hirtelen úgy az égnek emelte a gépet, hogy mindenki felhördült. Nem volt túl jó hangulat a gépen. Nem értettem az egészet.
Végre földet érünk. A 40 percből több mint egy óra lett. Taxit fogok, irány a múltkori backpacker-es hely, az bevált. Esik az eső. A taxis mondja nekem, hogy nem érti az időjárást, minden felcserélődött. Az mondja hajnal öt óta esik. Ilyenkor nem lenne szabad esnie ennyi ideig, mert száraz évszak van. Ilyenkor csak egy-két órát szokott esni. Na de megérkeztem, és már el is áll az eső. Meg kapom a dorm számot, belépek az ajtón, és kit látnak szemeim, hát azt az ausztrál csajszit, akitől három nappal ezelőtt elköszöntem. Ő is visszajött ide. Rövid élménybeszámoló, leadom a koszos ruháimat mosni, mert már elég erős az aurám "színe" és megyek le a marketekhez vacsizni. Majd vissza a bázisra, és alvás.

River, és jungle tour

Ápr. 21.
Reggel fél hat van, úgy hallom, hogy esik az eső. Kimegyek a teraszra, és nem látok el a folyóig sem, pedig néhány méterre van a kunyhómtól. Mellesleg ez Borneo leghosszabb folyója a maga 560 Km-ével. Összeszedem magam, mert hatkor indulunk ki a folyóra motorcsónakkal. Hat óra, kongatnak is, megyek. Ja, minden program előtt kongatnak, legyen az túra, reggeli vagy ebéd. A srác mellett jobbra látható a gong.

A guide, és a gong.

Kimegyek a stégre, hát ez nem eső, hanem csak pára, ami lecsapódik a fa lombján, és lecsöpög. Elindulunk. A látótávolság nem túl nagy. Gondoltam trópusi esőerdőben, közel az egyenlítőhöz jó meleg lesz hajnalban is. No, tévedtem. Hideg az nincs, de a motorcsónak menetszele azért nem esik túl jól. Ébred a természet. Varázslatos ahogy kezd felszállni a pára, és nyüzsögnek a madarak, repkednek a papagájok.

A felszálló pára

 Krokodil megint volt, meg egy csomó féle majom. Na szuper madaras fotót nem tudok feltenni, mert azokat nem egyszerű lefényképezni. Másfél óra, és visszaérünk a lodge-ba. Reggelizünk. Nagyon bőséges a kaja, és nagyon finom is. Annyit eszel amennyi beléd fér. Be van táblázva a napunk. Nem sok szabadidőt hagynak itt. Reggeli után indulás egy három órás gyalogos dzsungel túrára. Most nem túl aktív a vadvilág, de azért látunk néhány apróságot. Amiből rengeteg van, az a pióca. Nem győzöm magamról leszedni őket, pedig hosszú nadrág van rajtam. Valami vadmacska féleség lábnyomot is találunk, meg különböző csúszó- mászókat.

A nevét nem tudom

Vissza megyünk, és már ebédelünk is. Ebéd után van egy kis idő lazítani, mielőtt mennénk a következő motorcsónakos túrára, na nem sok csak 2-3 óra. Kicsit ledőlök, hamar el is alszom, mert már eléggé kimerültem. Lehet, hogy keveset alszom? Talán igen, mert sajnálom az időt az alvásra. Mielőtt elaludtam volna már dörgött, meg villámlott. Gondoltam megint egy tízperces eső lesz.
Na megint tévedtem. Kb. négy óra hossza alatt annyi eső esett, mint Magyarország egész éves csapadékmennyisége.

Egy kicsit esik :-)

A gongra ébredek. Gyorsan összekapom magam. Az eső még mindig esik. Gondolkodom, menjek vagy ne menjek, hisz szakad az eső. Végül is van esőkabátom, és csak egyszer vagyok itt, gyerünk. Csak a Holland pár, meg egy Amerikai pár van a csónakban. Az Ausztrálok úgy döntenek, hogy nem jönnek. Biztos nagyon csinos lehetek az esőkabátomban, mert a Holland srác megjegyzi, hogy úgy nézek ki most, mint egy doktor :-) Már csak rám vártak, indulás. Tiszta őrültek vagyunk, elindulunk a szakadó esőben. Mielőtt beszálltam volna a csónakba, feldobtam a kérdést : mit fogunk látni? a guide csak annyit mondott mosolyogva, lehet, hogy semmit. Nem baj, kalandnak kell felfogni. Elindulunk, és úgy húsz perc múlva el is áll az eső. Na ugye, csak pozitívan!!Egyszer csak bal oldalon egy fán megpillantunk egy orangutan családot. Nem akarok hinni a szememnek. Talán azért, mert még nem láttam ezeket az állatokat a természetes élőhelyükön, hanem csak állatkertben. Őrült jó!!  Egy kicsit elidőzünk itt a közelükben, és gyönyörködünk bennük, majd továbbállunk.

Orangutan

 Elmegyünk a tőlünk 8-10 km-re lévő Ox-Bow Lake-re. Itt izgalmas kalandot élünk át. Megtaláljuk azt az elefántcsordát, amelyik néhány nappal ezelőtt a lodge mellett ment el. Elképesztő.....csendben figyeljük ahogy esznek, közlekednek. Kezd lemenni a nap, szürkül.

Naplemente

Tudják, hogy itt vagyunk, az egyik srác bevilágít az elemlámpájával a bozótba ahol van az egyik elefánt, az megáll, figyel, és baromi hangos üvöltéssel jelez a többieknek....szerintem. Úgy közlekednek a dzsungelben mint egy buldózer, nincs előttük akadály, és közben hatalmas zajt csapnak. Mennünk kell vissza, mert mindjárt vacsora idő van, de megígéri a guide, hogy holnap reggel korábban kijövünk, és meglessük őket. Visszafelé már korom sötétbe megyünk, csillagos az ég, és tök jól néz ki este is az erdő. Olyan sejtelmes. Nagyon nem bántam meg, hogy eljöttem.
Visszaérünk, már kongatnak is, vacsora. Bekajálok, aztán még egy éjjeli dzsungeltúra.
Megint baromi fáradt vagyok. Izgalmas, és nagyon jó volt ez a nap is. Jó éjt!