Máj. 5.-6.
Itt még nincs vége.Az első lépés a megoldás felé, várni reggel hétig. Akkor veszik fel a munkát az ügyintézők. Szépen elmegyek a "fürdőszobába", megmosakszom, fogat mosok, és keresek magamnak egy megfelelő széksort az alváshoz. Ekkora hálószobám még nem volt. Lakat elő, lezárom az értékeket, megágyazok, és jöhet az alvás. Jahh, nem is olyan könnyű aludni, mikor egy vésőgéppel dolgoznak a terminál másik felében. Négy óra alvás épp elég is. Hétkor kezdek a pultnál. Sajnos még nem tudnak semmit jöjjek vissza 8 körül. Elmegyek rendbe rakom magam a mellékhelyiségben, aztán megyek nézek valami reggelit. Hahaha a hátizsákjaim rátettem egy reptéri kiskocsira, és úgy tologatom magammal mintha a gyerekem lenne. Jön velem mindenhova. Tényleg, olyan nekem ez a kocsi, mint a csigának a háza, nekem is most ez az életem. Na, itt egy Burger King. Jó, akkor most ez lesz a reggeli. Utána megyek vissza a pulthoz. Megint próbálkoznak, telefon, pötyögnek a számítógépen, karattyolnak Kínaiul, de jöjjek vissza 9 körül. Ok. itt vagyok kilenc óra. Fura kérdés érkezik felém, hol lakom most itt Hong-Kongban? Nem bírtam ki nevetés nélkül, és körbe mutattam, és mondtam, ez itt az otthonom most. Biztos láttátok a Terminál című filmet, ha nem akkor mindenképp nézzétek meg. Én vagyok benne a főszereplő :-))
Óránkét megyek a pulthoz, már egy szót sem kell szólnom, tudják a nyűgöm. Néha megpróbálok egy másik pultot is, hátha ott okosabbak, de nem. Veszek egy telefonkártyát, mert azt a tanácsot kaptam, hogy hívjam fel azt a légitársaságot Manilában ami miatt lekéstem a gépet, mert csak ők tudnak nekem igazolást adni a késésről. Ebédelek valami kínai nyavaját csirkehússal, meg hagymakarikákkal. Közben felveszem a kapcsolatot az otthoniakkal, repülőjegy ügyben. Elkél a segítség. Este tízkor nyit a légitársaságom check-in pultja, azt mondják akkor próbálkozzak náluk. Közben otthonról kapom az erős hátszelet e-mail formában. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani az otthoniaknak a segítségért! Fél tízre visszamegyek a pulthoz. Kedvesen elutasítanak, várjak még 11.35-kor jöjjek vissza :-)) Ez jó, kezdem magam itthon érezni, és elveszteni a reményt, hogy valaha hazautazom. :-D Már tervezem a jövőmet itt.
Na jó. Megyek eszek valamit. 11.35 van, visszajöttem. Azt mondja az úr, hogy ha most akarok jegyet venni akkor az még plusz pénz, szóval inkább várjak éjfélig. Ok, fogmosás, tisztálkodás, és éjfélkor vissza. Na végre!!!! Megszületett!!! Ha nincs hitelkártya nálam, akkor nem is tudom mit lehetett volna csinálni. Őrület! Egy 24 óra a Hong-Kongi terminálban. Megyek is be checkolni nehogy lekéssem :-)
Nagyon jó helyre kaptam a jegyet, ki tudom nyújtani a lábam. Nem sokat tétovázom, befészkelem magam, és a Hong-Kong - Doha utat végig alszom.
Egy kis visszatekintés. Azt mondják aki utazik annak szélesedik a látóköre. Hozzátenném minden egyes utazásom alkalmával tanulok valami újat, szóval ez így van. Úgy érzem minden egyes utazás pozitívan hat a személyiségemre, és ezt köszönhetem azoknak az embereknek akikkel utaztam, és akikkel menet közben összehozott a sors..... Ők az én tanítóim. Csak azt tudom mondani, hogy szeretnék még minél többet tanulni, és tapasztalni. Köszönöm mindenkinek, aki részt vett ebben a kalandban!
Azt amit láttam,éreztem,átéltem nem lehet lefényképezni, vagy leírni egy blogban, ezt csak és kizárólag személyesen lehet megtapasztalni. Ezért mindenkinek azt mondom, hogy aki teheti az vegye fel a hátizsákját és induljon el felfedezni a világot, mert egy autót, motort, vagy egy lakást nagyon könnyen elveszíthetsz, de amiket átéltél élményeket azokat soha nem veheti el tőled senki!!!
Remélem élvezettel olvastátok a bejegyzéseim, és jól szórakoztatok!
Legyetek jók, és kalandra fel!!!
2012. május 6., vasárnap
2012. május 5., szombat
Egy kis csúszás.
Máj. 4.
Elérkezett az indulás napja. Nehéz tudomásul venni, de haza kell mennem. Fájó szívvel de elhagyom Cebu városát. Megérkezem Manilába, itt már át kell szállnom a nemzetközi járatra, ami persze mint már megszoktam késik előreláthatólag két órát, mert állítólag egy hatalmas trópusi vihar csap le Manila környékére. Én még szerencsés vagyok, mert csak később indul a gépem, de láttam belföldi járatot amit töröltek a vihar miatt, méghozzá úgy, hogy már mindenki be volt check-olva. A csomagokat szépen vissza kirakták a futószalagra, és mehet mindenki amerre lát. Szóval nekem szerencsém van. Holnapra már otthon is leszek, ha minden jól megy.
Ülök a gépen, és csak várok....órák telnek el, és csak várok. Direkt olyan jegyet vettem aminek több mint négy órás az átszállási ideje. Gondolom ez elég lesz. Igen még sok is lenne, ha pontosan indulnának a gépek. Aztán megértem a késés miértjét. Ablak mellett ülök, és én még ilyet nem láttam soha. A korom sötét égboltot szinte folyamatosan megvilágítja a percenként kb. 50 villám. Ennyi villámot összesen nem láttam még életemben. Megérkezek végre Hong Kongba, ahol átszállok a másik gépre. Éjjel 1.25-kor indul. Fél egy van, és még mindig a gépen ülök, mert az még nem parkolt le. Végre kiengednek. Rohanok mint egy őrült, de hatalmas a sor az ellenőrző kapuknál. Több gép is befutott nagy örömömre. Nem is merem nézni az időt, csak teszem a dolgom, mint mindig, talán így tudom megőrizni a nyugalmam. Felveszem a csomagom, és irány a check- in. Szinte futok, közben nézem a kijelzőt, hogy hányas pult az enyém. Éjjel egy óra egy perc. Odaérek......tök üres az egész sor, nincs itt senki már csak a takarítók. Kérdezem az információs pultnál, hogy nem tudnék e még valahogy...., de a válasz az, hogy ezt lekésted. Fura érzések kavarognak bennem. Főleg akkor, amikor 1.15 perckor hallom a felszálló gépem dübörgő hangját. Nem túl jók, de mit lehet tenni, ez van. Változtatni már nem tudok rajta, ezért megoldást kell keresni!!
Elérkezett az indulás napja. Nehéz tudomásul venni, de haza kell mennem. Fájó szívvel de elhagyom Cebu városát. Megérkezem Manilába, itt már át kell szállnom a nemzetközi járatra, ami persze mint már megszoktam késik előreláthatólag két órát, mert állítólag egy hatalmas trópusi vihar csap le Manila környékére. Én még szerencsés vagyok, mert csak később indul a gépem, de láttam belföldi járatot amit töröltek a vihar miatt, méghozzá úgy, hogy már mindenki be volt check-olva. A csomagokat szépen vissza kirakták a futószalagra, és mehet mindenki amerre lát. Szóval nekem szerencsém van. Holnapra már otthon is leszek, ha minden jól megy.
Ülök a gépen, és csak várok....órák telnek el, és csak várok. Direkt olyan jegyet vettem aminek több mint négy órás az átszállási ideje. Gondolom ez elég lesz. Igen még sok is lenne, ha pontosan indulnának a gépek. Aztán megértem a késés miértjét. Ablak mellett ülök, és én még ilyet nem láttam soha. A korom sötét égboltot szinte folyamatosan megvilágítja a percenként kb. 50 villám. Ennyi villámot összesen nem láttam még életemben. Megérkezek végre Hong Kongba, ahol átszállok a másik gépre. Éjjel 1.25-kor indul. Fél egy van, és még mindig a gépen ülök, mert az még nem parkolt le. Végre kiengednek. Rohanok mint egy őrült, de hatalmas a sor az ellenőrző kapuknál. Több gép is befutott nagy örömömre. Nem is merem nézni az időt, csak teszem a dolgom, mint mindig, talán így tudom megőrizni a nyugalmam. Felveszem a csomagom, és irány a check- in. Szinte futok, közben nézem a kijelzőt, hogy hányas pult az enyém. Éjjel egy óra egy perc. Odaérek......tök üres az egész sor, nincs itt senki már csak a takarítók. Kérdezem az információs pultnál, hogy nem tudnék e még valahogy...., de a válasz az, hogy ezt lekésted. Fura érzések kavarognak bennem. Főleg akkor, amikor 1.15 perckor hallom a felszálló gépem dübörgő hangját. Nem túl jók, de mit lehet tenni, ez van. Változtatni már nem tudok rajta, ezért megoldást kell keresni!!
Csak lenni.
Máj.1.-3.
Nem lesz túl hosszú bejegyzés :-) Én és a pénztálcám közös döntést hoztunk, mégpedig azt, hogy nem hajszoljuk túl magunkat. Elég volt a kalandokból és, hogy ne keljen úgy hazatérni, hogy hulla fáradt vagyok, ezért csak a városban csavargok, nézelődöm. Bár volt még egy tervem azért. Hallottam egy szigetről, ahol nagyon jókat lehet búvárkodni. El is határoztam, hogy elmegyek oda. Utána jártam a dolognak, és sajnos nem lett volna elég rá egy nap. Csak az odaút több mint négy óra jeepneyvel, ami minden görbefánál megáll, és tudjuk, hogy nincs légkondi se. Utána még lenne egy fél órás hajókázás. Vagy, a másik megoldás lehetett volna ha bérelek magamnak, egy komolyabb összegért egy autót, sofőrrel, de mint mondtam ez most nem járható út számomra. Ezért maradunk a városban. Nagy felfedezésekről nem tudok beszámolni. Ja mivel elég sokat használtam a jeepneyket, ezért rájöttem honnan tudják az emberek, hogy honnan hová mennek a jeepneyk. Általában a jeepney hátulján lóg egy ember aki ordibálja a végállomás nevét az út szélén ácsorgó embereknek, és elég csak egy kis kézmozdulat, máris félre áll neked a jeepney, és már fel is ugorhatsz rá. Az útiköltség pedig már bejáratott dolog, kilométerben számolják, de csak nagyjából. A minap utaztam egy jeepneyn ami teljesen megtelt, de úgy, hogy én is csak féloldalasan tudtam ülni a padon. Kíváncsiságból megszámoltam hányan ülünk rajta, nos elképesztő, de 48-an. Ezt ha valaki meséli, akkor nem valószínű, hogy elhiszem. Kb. 18-20 embernek lenne elég normális esetben a hely.
Újdonsült barátommal járjuk a várost amikor épp nem dolgozik. Elvisz egy Green Lagoon nevű helyre, ami igen közkedvelt a városlakók részéről, mert nincs túl messze, és jól ki van építve a strand, meg van medence is. Elmegyek a Public Marketbe, meg persze esténként pub látogatás. Jó egy kicsit lazítani, mielőtt útrakelek. Röviden ennyi.
Nem lesz túl hosszú bejegyzés :-) Én és a pénztálcám közös döntést hoztunk, mégpedig azt, hogy nem hajszoljuk túl magunkat. Elég volt a kalandokból és, hogy ne keljen úgy hazatérni, hogy hulla fáradt vagyok, ezért csak a városban csavargok, nézelődöm. Bár volt még egy tervem azért. Hallottam egy szigetről, ahol nagyon jókat lehet búvárkodni. El is határoztam, hogy elmegyek oda. Utána jártam a dolognak, és sajnos nem lett volna elég rá egy nap. Csak az odaút több mint négy óra jeepneyvel, ami minden görbefánál megáll, és tudjuk, hogy nincs légkondi se. Utána még lenne egy fél órás hajókázás. Vagy, a másik megoldás lehetett volna ha bérelek magamnak, egy komolyabb összegért egy autót, sofőrrel, de mint mondtam ez most nem járható út számomra. Ezért maradunk a városban. Nagy felfedezésekről nem tudok beszámolni. Ja mivel elég sokat használtam a jeepneyket, ezért rájöttem honnan tudják az emberek, hogy honnan hová mennek a jeepneyk. Általában a jeepney hátulján lóg egy ember aki ordibálja a végállomás nevét az út szélén ácsorgó embereknek, és elég csak egy kis kézmozdulat, máris félre áll neked a jeepney, és már fel is ugorhatsz rá. Az útiköltség pedig már bejáratott dolog, kilométerben számolják, de csak nagyjából. A minap utaztam egy jeepneyn ami teljesen megtelt, de úgy, hogy én is csak féloldalasan tudtam ülni a padon. Kíváncsiságból megszámoltam hányan ülünk rajta, nos elképesztő, de 48-an. Ezt ha valaki meséli, akkor nem valószínű, hogy elhiszem. Kb. 18-20 embernek lenne elég normális esetben a hely.
 |
| Egy ilyenben 48 fő!!! |
Újdonsült barátommal járjuk a várost amikor épp nem dolgozik. Elvisz egy Green Lagoon nevű helyre, ami igen közkedvelt a városlakók részéről, mert nincs túl messze, és jól ki van építve a strand, meg van medence is. Elmegyek a Public Marketbe, meg persze esténként pub látogatás. Jó egy kicsit lazítani, mielőtt útrakelek. Röviden ennyi.
2012. május 3., csütörtök
Bohol Island
Ápr.30.
Reggel fél öt van. Bepakolok a kis hátizsákomba, fogok egy taxit, és lemegyek a kikötőbe fél hatra, mert állítólag hatkor indul az első hajó Boholra. Az út 2-3 óra lesz. A kikötőben a jegypénztáraknál tömeg. Hihetetlen mennyire átláthatatlan káosz van itt. Beállok egy sorba. Sorra kerülök, és kiderül, hogy elfogyott az összes jegy Boholra, de ha akarok akkor du. 2-kor megy egy másik, vagy holnap reggel próbáljam meg megint. Ezt nehezen tudom megemészteni. Kifelé menet egy másik kis jegypénztárat veszek észre. Gyorsan beállok egy sorba, és érdeklődöm az elöttem álló lánytól, hogy tudok e itt jegyet venni Boholra. Igen, Ő is oda megy meglátogatni a szüleit, mert Ő kint él a férjével Californiában. Ez jó. Lehet, hogy mégis tudok menni? Jóó, sikerül jegyet venni! Hétkor indul a hajóm. Bár a lány azt mondja, hogy szerinte ott kéne aludnom Boholon, mert nem lesz elég időm körülnézni.
Megérkezem Bohol szigetére. Leszállok a hajóról és bérelek egy autót sofőrrel, aki egész nap viszi majd a seggem :-) Indulunk is, mert sok a látnivaló. Első állomásunk egy kilátó. Szerencsére akkora eső van, hogy alig látni, de 5 perc és már el is áll.
A kilátóból visszafelé menet, szólnak,hogy bemehetek egy elkerített kis dzsungelba, ahol láthatom a világ legkisebb majmát a Tarsier-t. Itt csak három darab van belőlük. Hát igen, tényleg nagyon picike, a mobiltelefonom nagyobb mint a majom. Igazából észre sem veszem, úgy szólnak, hogy hol kell néznem. Nagyon jópofa állat, a testéhez képest hatalmas szemei vannak, hosszú farka, és csupasz kis lábai. Kb. úgy néz ki mint a Csillagok Háborújából a Joda :-)
Tovább megyünk, a híres Csokoládé Hegyeket megnézni. Azért kapta ezt a nevet, mert úgy néznek ki mintha egy sík területre ledobáltak volna egy csomó csoki bonbont. Ezekből a csoki dombocskákból összesen 1776 darab van a szigeten!!! Az egyik ilyen dombra épült a kilátó is, ahonnan körbe lehet nézni, és lehet kezdeni számolgatni :-)
Innen megyünk tovább egy Man Made Forest nevű helyre. Ez a hely amolyan oázis a szigeten, kb. 3 Km-es sugarú területen fekszik egy igazi őserdei hatalmasra nőtt fákból álló erdő. Érdekes, talán régen az egész szigetet egy ilyen erdő boríthatta.
A következő hely az ahol igazából vannak a Tarsier-ek. Ez már egy nagyobb erdős terület, ami el van kerítve, és kis ösvények vannak. Itt már sok kis majmocska van.
Aztán érdekesség képpen, megállunk egy folyó partján ahol van két függőhíd. Aki tériszonyos annak nem ajánlom, mert elég instabil. Nem veszélyes, csak mozog a lábad alatt, mint minden függőhíd.
Na de már rég el is múlt dél, nagyon éhes vagyok. Ezért elmegyünk egy Floating Restro nevű vendéglőbe, ami egy folyón van. Több hajóból áll. Minden hajón büfé rendszerű az étkezés. Felszállok az egyik hajóra és amíg ebédelek, addig visz egy kört a folyón. Igazán egyedülálló élmény ilyen környezetben ebédelni, és a kaja is bombajó.
Teli hassal folytatom az utam. A következő állomásom egy mini állatkert, csak annyi a különbség, hogy itt megérintheted az állatokat, pl. sárkánygyík,óriás piton. Itt azért készül pár jópofa fotó :-)
Gyerünk a következő látványossághoz. Megérkezünk az ország egyik legöregebb korall kőből épült templomához. A templom neve Baclayon Church, és 1727-ben épült.
Ezután egy emlékművet nézek meg. A Spanyol, és a Fülöp Szigeteki katonák, háát hogy is mondjam...békeszerződése lehet talán, vagy valami ilyesmi.
Innen elmegyünk egy barlangot megnézni. A föld alatt van, és nem túl nagy. Van odalent egy kis tó is, amiben lehet fürödni is, ezt néhány srác ki is használta.
A végére maradt a híres nevezetes Alona Beach. Ide tudsz eljönni Magyarországról utazási irodával. Nagyon kíváncsi voltam erre a beach-re, mert nagyon sztárolják. Tele van szállodákkal a part, és nem takarítják. Sok hordalék, elhagyott papucsok, rengeteg ember, (persze most van itt főszezon) de akkor is, kicsit kiábrándító. Azért örülnék, ha Magyarországnak lenne egy ilyen partja :-)
Ezennel örömmel jelentem minden kedves barátomnak, aki velem volt Palawanon, hogy az ország legszebb helyein voltak, ezt garantálom!!! A nyomába sem ér természeti szépségeivel Palawannak. Nem azt mondom, hogy csúnya, csak ha választanom kéne, hogy hol töltsem a nyaralásom akkor 100%, hogy Palawan lenne a nyertes.
Lassan besötétedik, még másfél óra és indul a hajóm vissza Cebura. A sofőröm aggódva vár már a parton, hogy induljunk mert le fogom késni a hajót. Rendben, már indulunk is vissza. Megérkezünk a kikötőbe, megveszem a jegyet, egy szuper gyors hajóra, ami egy óra alatt visszavisz. Megérkezek Cebura. A kikötőből kifelé jövet megveszem a vacsorám, és irány vissza a szállás. Ez is egy élménydús, és kimerítő nap volt számomra. Komoly fáradság tör rám, ezért elteszem magam holnapra. Jó éjt.
Reggel fél öt van. Bepakolok a kis hátizsákomba, fogok egy taxit, és lemegyek a kikötőbe fél hatra, mert állítólag hatkor indul az első hajó Boholra. Az út 2-3 óra lesz. A kikötőben a jegypénztáraknál tömeg. Hihetetlen mennyire átláthatatlan káosz van itt. Beállok egy sorba. Sorra kerülök, és kiderül, hogy elfogyott az összes jegy Boholra, de ha akarok akkor du. 2-kor megy egy másik, vagy holnap reggel próbáljam meg megint. Ezt nehezen tudom megemészteni. Kifelé menet egy másik kis jegypénztárat veszek észre. Gyorsan beállok egy sorba, és érdeklődöm az elöttem álló lánytól, hogy tudok e itt jegyet venni Boholra. Igen, Ő is oda megy meglátogatni a szüleit, mert Ő kint él a férjével Californiában. Ez jó. Lehet, hogy mégis tudok menni? Jóó, sikerül jegyet venni! Hétkor indul a hajóm. Bár a lány azt mondja, hogy szerinte ott kéne aludnom Boholon, mert nem lesz elég időm körülnézni.
Megérkezem Bohol szigetére. Leszállok a hajóról és bérelek egy autót sofőrrel, aki egész nap viszi majd a seggem :-) Indulunk is, mert sok a látnivaló. Első állomásunk egy kilátó. Szerencsére akkora eső van, hogy alig látni, de 5 perc és már el is áll.
 |
| Az eső elállt, a rizsföldeknek jót tett. |
A kilátóból visszafelé menet, szólnak,hogy bemehetek egy elkerített kis dzsungelba, ahol láthatom a világ legkisebb majmát a Tarsier-t. Itt csak három darab van belőlük. Hát igen, tényleg nagyon picike, a mobiltelefonom nagyobb mint a majom. Igazából észre sem veszem, úgy szólnak, hogy hol kell néznem. Nagyon jópofa állat, a testéhez képest hatalmas szemei vannak, hosszú farka, és csupasz kis lábai. Kb. úgy néz ki mint a Csillagok Háborújából a Joda :-)
Tovább megyünk, a híres Csokoládé Hegyeket megnézni. Azért kapta ezt a nevet, mert úgy néznek ki mintha egy sík területre ledobáltak volna egy csomó csoki bonbont. Ezekből a csoki dombocskákból összesen 1776 darab van a szigeten!!! Az egyik ilyen dombra épült a kilátó is, ahonnan körbe lehet nézni, és lehet kezdeni számolgatni :-)
Innen megyünk tovább egy Man Made Forest nevű helyre. Ez a hely amolyan oázis a szigeten, kb. 3 Km-es sugarú területen fekszik egy igazi őserdei hatalmasra nőtt fákból álló erdő. Érdekes, talán régen az egész szigetet egy ilyen erdő boríthatta.
A következő hely az ahol igazából vannak a Tarsier-ek. Ez már egy nagyobb erdős terület, ami el van kerítve, és kis ösvények vannak. Itt már sok kis majmocska van.
 |
| Tarsier |
Aztán érdekesség képpen, megállunk egy folyó partján ahol van két függőhíd. Aki tériszonyos annak nem ajánlom, mert elég instabil. Nem veszélyes, csak mozog a lábad alatt, mint minden függőhíd.
 |
| Néhány drótkötél, és bambusz. |
Na de már rég el is múlt dél, nagyon éhes vagyok. Ezért elmegyünk egy Floating Restro nevű vendéglőbe, ami egy folyón van. Több hajóból áll. Minden hajón büfé rendszerű az étkezés. Felszállok az egyik hajóra és amíg ebédelek, addig visz egy kört a folyón. Igazán egyedülálló élmény ilyen környezetben ebédelni, és a kaja is bombajó.
 |
| Az úszó étterem. |
 |
| A kilátás hajóról. Így nem lehet ebédelni!! :-) |
Teli hassal folytatom az utam. A következő állomásom egy mini állatkert, csak annyi a különbség, hogy itt megérintheted az állatokat, pl. sárkánygyík,óriás piton. Itt azért készül pár jópofa fotó :-)
Gyerünk a következő látványossághoz. Megérkezünk az ország egyik legöregebb korall kőből épült templomához. A templom neve Baclayon Church, és 1727-ben épült.
Ezután egy emlékművet nézek meg. A Spanyol, és a Fülöp Szigeteki katonák, háát hogy is mondjam...békeszerződése lehet talán, vagy valami ilyesmi.
Innen elmegyünk egy barlangot megnézni. A föld alatt van, és nem túl nagy. Van odalent egy kis tó is, amiben lehet fürödni is, ezt néhány srác ki is használta.
 |
| Lejárat a barlangba |
A végére maradt a híres nevezetes Alona Beach. Ide tudsz eljönni Magyarországról utazási irodával. Nagyon kíváncsi voltam erre a beach-re, mert nagyon sztárolják. Tele van szállodákkal a part, és nem takarítják. Sok hordalék, elhagyott papucsok, rengeteg ember, (persze most van itt főszezon) de akkor is, kicsit kiábrándító. Azért örülnék, ha Magyarországnak lenne egy ilyen partja :-)
Ezennel örömmel jelentem minden kedves barátomnak, aki velem volt Palawanon, hogy az ország legszebb helyein voltak, ezt garantálom!!! A nyomába sem ér természeti szépségeivel Palawannak. Nem azt mondom, hogy csúnya, csak ha választanom kéne, hogy hol töltsem a nyaralásom akkor 100%, hogy Palawan lenne a nyertes.
Lassan besötétedik, még másfél óra és indul a hajóm vissza Cebura. A sofőröm aggódva vár már a parton, hogy induljunk mert le fogom késni a hajót. Rendben, már indulunk is vissza. Megérkezünk a kikötőbe, megveszem a jegyet, egy szuper gyors hajóra, ami egy óra alatt visszavisz. Megérkezek Cebura. A kikötőből kifelé jövet megveszem a vacsorám, és irány vissza a szállás. Ez is egy élménydús, és kimerítő nap volt számomra. Komoly fáradság tör rám, ezért elteszem magam holnapra. Jó éjt.
2012. május 2., szerda
Cebu City
Ápr. 29.
Átalszom a délelőttöt. Kikecmergek az ágyból, és elindulok körülnézni. Hamar szembetűnik, hogy itt is a rendezett káosz uralkodik, mint mindenhol az országban. Talán picit mintha fejlettebbek lennének itt. Másfajta jeepneyk is vannak, nem sok a triciklis, sok az újszerű autó az utakon, meg ilyesmi. Megkajálok az egyik gyorsbüfében, és visszamegyek a szállásra, mert nagyon meleg van, ömlik rólam a víz, de a szobámban sem rózsás a helyzet, mert csak ventilátorom van, az meg nem hűt. Most nagyon kéne a klíma :-(
Tegnap megbeszéltük Gie- vel, hogy felvisz valami kilátóhoz, meg van ott egy csomó minden, majd meglátom. Du.4-re volt megbeszélve. Kapom az sms-t, hogy melyik mallba kell mennem, és valami szökőkútnál találkozunk. Na jó, háromnegyed négy, elindulok. Taxi, mondom a sofőrnek a mall nevét, de háromszor is elismételtem, és ő csak bólogatott, hogy jó. Megérkezünk, bemegyek az épületbe, keresem a szökőkutat, kérdezősködöm. Megjegyezném, hogy legalább akkorák itt is a mallok mint otthon. Végre megtalálom a szökőkutat. Négy óra három perc. Várok, negyed van sehol senki. Dobok egy sms-t, hogy én már itt vagyok, kapom a választ, hogy én is, de nem talál. Kezd gyanússá válni a dolog. Megkérdezek valakit, hogy ez az a hely? NEM!! Neemááá! Gyorsan küldöm az sms-t, hogy kések. Basszus a kártyámról lement az összes pénz már. Ezt nem hiszem el! Szerintem azt hiszi, hogy csak szívatom. Gyorsan taxi, át a másik mallba. Ez még nagyobb, de először fel kéne tölteni a kártyám, mert így nem fogom megtalálni, már csak azért sem, mert elindult körbenézni, hogy merre lehetek. Nagy nehezen találok egy üzletet a 7.-en ahol fel tudják tölteni a kártyám. közben kapom az sms-t, hogy ha nem válaszolok akkor hazamegy. Na szép. Végre feltöltöttem, írom neki, hogy megyek várjon, és ez így ment összesen több mint egy órán át. Végül csak megtaláltuk egymást. Gyerünk, mert nemsokára lemegy a nap. Veszünk pár sört, rágcsálni valót, és indulás. Irány a jeepney terminál. Na ez vicces volt. Mi ülünk legbelül, a sofőr mögött. Fullra megtelik a jeepney, és mindenki adja tovább az aprót, amíg a sofőrhöz el nem jut. A végén persze mindig én adtam oda a pénzt a sofőrnek. Azt tudni kell, hogy ha taxival tesszük meg ezt az utat, akkor fizetünk kb. 400-500 pesot, így pedig kettőnknek volt összesen 40 peso!!! Azt ne kérdezzétek, hogy honnan tudják, mennyit kell adni a sofőrnek, és hogy honnan tudják melyik jeepney merre megy. Fogalmam sincs, de jól működik a rendszer. A város szélén lévő hegy lábához érünk. Itt kiszállunk, és fogunk két sima egyszerű motorost, akik fel visznek a szerpentinen a hegyre. Itt a kilátó, bár kicsit elkéstünk, mert a nap pont most ment le, de valóban gyönyörű a kilátás. Innen látni a környező szigeteket is, és a teljes várost most már kivilágítva. Próbálok fényképezni, de sajnos nem lettek jók. Nem tudok jó esti fotót csinálni.
Mikor kibámészkodtam magam, átmegyünk a motorosokkal egy másik helyre, aminek aza neve, hogy Ziplaine. Fogalmam sem volt róla mi ez a hely. Aztán leesik, hogy ez egy kötélpálya. Az egyik hegyről át lehet csúszni a kötélen a másikra. A hátadnál vagy rögzítve a kötélpályához, és úgy repülsz, mint a superman. Persze ki kell próbálni. Nagyon állat! Aztán megyünk tovább egy úton ami kb. olyan mintha a Disney Land-ben sétálnánk. Na ezek azok a helyek amiket magamtól sosem találnék meg. A motorosokat visszahívjuk, hogy vigyenek le. Taxiba ülök és irány az "otthon". Kéne már aludni, mert késő van, és én holnap át akarok menni a szomszédos Bohol szigetre. Nehéz nap lesz a holnap, úgyhogy jó éjt.
Átalszom a délelőttöt. Kikecmergek az ágyból, és elindulok körülnézni. Hamar szembetűnik, hogy itt is a rendezett káosz uralkodik, mint mindenhol az országban. Talán picit mintha fejlettebbek lennének itt. Másfajta jeepneyk is vannak, nem sok a triciklis, sok az újszerű autó az utakon, meg ilyesmi. Megkajálok az egyik gyorsbüfében, és visszamegyek a szállásra, mert nagyon meleg van, ömlik rólam a víz, de a szobámban sem rózsás a helyzet, mert csak ventilátorom van, az meg nem hűt. Most nagyon kéne a klíma :-(
Tegnap megbeszéltük Gie- vel, hogy felvisz valami kilátóhoz, meg van ott egy csomó minden, majd meglátom. Du.4-re volt megbeszélve. Kapom az sms-t, hogy melyik mallba kell mennem, és valami szökőkútnál találkozunk. Na jó, háromnegyed négy, elindulok. Taxi, mondom a sofőrnek a mall nevét, de háromszor is elismételtem, és ő csak bólogatott, hogy jó. Megérkezünk, bemegyek az épületbe, keresem a szökőkutat, kérdezősködöm. Megjegyezném, hogy legalább akkorák itt is a mallok mint otthon. Végre megtalálom a szökőkutat. Négy óra három perc. Várok, negyed van sehol senki. Dobok egy sms-t, hogy én már itt vagyok, kapom a választ, hogy én is, de nem talál. Kezd gyanússá válni a dolog. Megkérdezek valakit, hogy ez az a hely? NEM!! Neemááá! Gyorsan küldöm az sms-t, hogy kések. Basszus a kártyámról lement az összes pénz már. Ezt nem hiszem el! Szerintem azt hiszi, hogy csak szívatom. Gyorsan taxi, át a másik mallba. Ez még nagyobb, de először fel kéne tölteni a kártyám, mert így nem fogom megtalálni, már csak azért sem, mert elindult körbenézni, hogy merre lehetek. Nagy nehezen találok egy üzletet a 7.-en ahol fel tudják tölteni a kártyám. közben kapom az sms-t, hogy ha nem válaszolok akkor hazamegy. Na szép. Végre feltöltöttem, írom neki, hogy megyek várjon, és ez így ment összesen több mint egy órán át. Végül csak megtaláltuk egymást. Gyerünk, mert nemsokára lemegy a nap. Veszünk pár sört, rágcsálni valót, és indulás. Irány a jeepney terminál. Na ez vicces volt. Mi ülünk legbelül, a sofőr mögött. Fullra megtelik a jeepney, és mindenki adja tovább az aprót, amíg a sofőrhöz el nem jut. A végén persze mindig én adtam oda a pénzt a sofőrnek. Azt tudni kell, hogy ha taxival tesszük meg ezt az utat, akkor fizetünk kb. 400-500 pesot, így pedig kettőnknek volt összesen 40 peso!!! Azt ne kérdezzétek, hogy honnan tudják, mennyit kell adni a sofőrnek, és hogy honnan tudják melyik jeepney merre megy. Fogalmam sincs, de jól működik a rendszer. A város szélén lévő hegy lábához érünk. Itt kiszállunk, és fogunk két sima egyszerű motorost, akik fel visznek a szerpentinen a hegyre. Itt a kilátó, bár kicsit elkéstünk, mert a nap pont most ment le, de valóban gyönyörű a kilátás. Innen látni a környező szigeteket is, és a teljes várost most már kivilágítva. Próbálok fényképezni, de sajnos nem lettek jók. Nem tudok jó esti fotót csinálni.
Mikor kibámészkodtam magam, átmegyünk a motorosokkal egy másik helyre, aminek aza neve, hogy Ziplaine. Fogalmam sem volt róla mi ez a hely. Aztán leesik, hogy ez egy kötélpálya. Az egyik hegyről át lehet csúszni a kötélen a másikra. A hátadnál vagy rögzítve a kötélpályához, és úgy repülsz, mint a superman. Persze ki kell próbálni. Nagyon állat! Aztán megyünk tovább egy úton ami kb. olyan mintha a Disney Land-ben sétálnánk. Na ezek azok a helyek amiket magamtól sosem találnék meg. A motorosokat visszahívjuk, hogy vigyenek le. Taxiba ülök és irány az "otthon". Kéne már aludni, mert késő van, és én holnap át akarok menni a szomszédos Bohol szigetre. Nehéz nap lesz a holnap, úgyhogy jó éjt.
2012. május 1., kedd
Legazpi-Manila-Cebu transfer
Ápr. 28.
Reggel négy óra húsz van. Ez rövid éjszaka volt már megint. Öt óra van, már jön is az srác akivel tegnap söröztem szólni, hogy itt vannak értem. Megyek is becuccolok a kisbuszba, és elindulunk. Ahogy megyünk ki a faluból a kis utcákon át, amiket már bejártam, háát.... nagyon pocsék érzés itt hagyni ezt a kis porfészket. Nagyon jó volt itt lenni, még ha nem is úszhattam a cápákkal, de megérte eljönni ide, mert sokat tanultam az itteni emberektől.
Kel fel a nap, ébrednek az emberek. Egyszerűen pazar látvány, ahogy megyünk az úton, és a hegyeken lévő pálmafákon átszűrődik a még csak vöröses színű napsugár. Jó lenne lefényképezni, de a sofőr nagyon nyomja a gázpedált, olyannyira, hogy még egy villogó mentőautót is megelőzünk. Kiérünk a reptérre, ami egy vulkán tövében van. Vulkán rajongók figyelem, itt van pár kép. Gyönyörű a látvány.
Megkapom mind a két beszállókártyát. Mit kéne csinálni amíg nem jön a csatlakozásom?
Bemegyek a városba kicsit csavarogni, ebédelek egyet egy Mc-be, aztán vissza megyek a reptérre, mert elviselhetetlen a meleg. A reptéren legalább van légkondi.
Indulás előtt egy órával bemondják a hangosba, hogy sajnos megváltozott az indulási időpont, és csak este hat körül fogunk tudni elindulni. Ha ezt tudom akkor csináltam volna programot magamnak a városba. Csak nyugalom. Lefekszem aludni, de az állandó hangosbemondótól elég nehéz. Végül hét körül tudunk csak elindulni, ami azt jelenti, hogy este fél kilencre érkezünk meg Cebui reptérre. Közben összeismerkedtem egy kedves lánnyal, aki felajánlotta, hogy megmutatja nekem a várost. Persze megbeszéltük, hogy semmiféle randi vagy ilyesmi, csak megmutatja a szép helyeket. Ez nekem nagyon jó, mert nem igazán néztem utána, hogy hol vannak az érdekes helyek cebun. Találok egy árban megfelelő szállást, basszus de csak árban, na mindegy. Este tizenegy után kapom is az sms-t, hogy alszom e már, és akarok e menni megnézni egy népszerű bárt, ami itt van a környéken. Nem utasítottam vissza. Kapom az utasításokat, hogy mit kell mondjak a taxisnak. Ott találkozunk. Ez amolyan nyitott diszko szerű hely, de itt van étterem is, meg grill bár. Elég nagy területen fekszik, és tényleg jól néz ki a hely. A színpadon napjaink slágereit játszák élőben, nem is rosszul. Hajnal háromig elvihorászunk, aztán megbeszéljük, hogy holnap felmegyünk valami hegyre, de csak délután, mert napközben nagyon meleg van.
Elválnak útjaink, beülök egy taxiba, és irány aludni.
Reggel négy óra húsz van. Ez rövid éjszaka volt már megint. Öt óra van, már jön is az srác akivel tegnap söröztem szólni, hogy itt vannak értem. Megyek is becuccolok a kisbuszba, és elindulunk. Ahogy megyünk ki a faluból a kis utcákon át, amiket már bejártam, háát.... nagyon pocsék érzés itt hagyni ezt a kis porfészket. Nagyon jó volt itt lenni, még ha nem is úszhattam a cápákkal, de megérte eljönni ide, mert sokat tanultam az itteni emberektől.
Kel fel a nap, ébrednek az emberek. Egyszerűen pazar látvány, ahogy megyünk az úton, és a hegyeken lévő pálmafákon átszűrődik a még csak vöröses színű napsugár. Jó lenne lefényképezni, de a sofőr nagyon nyomja a gázpedált, olyannyira, hogy még egy villogó mentőautót is megelőzünk. Kiérünk a reptérre, ami egy vulkán tövében van. Vulkán rajongók figyelem, itt van pár kép. Gyönyörű a látvány.
 | ||
| Igen működik!! |
Megkapom mind a két beszállókártyát. Mit kéne csinálni amíg nem jön a csatlakozásom?
Bemegyek a városba kicsit csavarogni, ebédelek egyet egy Mc-be, aztán vissza megyek a reptérre, mert elviselhetetlen a meleg. A reptéren legalább van légkondi.
Indulás előtt egy órával bemondják a hangosba, hogy sajnos megváltozott az indulási időpont, és csak este hat körül fogunk tudni elindulni. Ha ezt tudom akkor csináltam volna programot magamnak a városba. Csak nyugalom. Lefekszem aludni, de az állandó hangosbemondótól elég nehéz. Végül hét körül tudunk csak elindulni, ami azt jelenti, hogy este fél kilencre érkezünk meg Cebui reptérre. Közben összeismerkedtem egy kedves lánnyal, aki felajánlotta, hogy megmutatja nekem a várost. Persze megbeszéltük, hogy semmiféle randi vagy ilyesmi, csak megmutatja a szép helyeket. Ez nekem nagyon jó, mert nem igazán néztem utána, hogy hol vannak az érdekes helyek cebun. Találok egy árban megfelelő szállást, basszus de csak árban, na mindegy. Este tizenegy után kapom is az sms-t, hogy alszom e már, és akarok e menni megnézni egy népszerű bárt, ami itt van a környéken. Nem utasítottam vissza. Kapom az utasításokat, hogy mit kell mondjak a taxisnak. Ott találkozunk. Ez amolyan nyitott diszko szerű hely, de itt van étterem is, meg grill bár. Elég nagy területen fekszik, és tényleg jól néz ki a hely. A színpadon napjaink slágereit játszák élőben, nem is rosszul. Hajnal háromig elvihorászunk, aztán megbeszéljük, hogy holnap felmegyünk valami hegyre, de csak délután, mert napközben nagyon meleg van.
Elválnak útjaink, beülök egy taxiba, és irány aludni.
2012. április 28., szombat
A meglepetés
Ápr. 27.
Reggel van. Kezdek pakolászni, mert 10 körül el kéne indulni Donsolba a reptérre. Reggeli, ja és a személyzet a lelkemre köti, hogy mindenképp szóljak mikor megyek, mert el szeretnének búcsúzni. Ez jól esik :-) Meg kedveltem őket, és szerintem ők is engem. Az egyik része ma megy haza, mert nem itt laknak, csak itt dolgoznak.
Ok. nemsokára 10 óra. Leviszem a cuccaim az étterembe, kifizetem a számlám, leadom a kulcsot stb. Leülök, még van egy kis időm. Bekapcsolom a gépet, megnézem a maileket, biztos sok van már. Az utolsó levél a légitársaságtól jött.Már nem is vagyok kíváncsi a többi levélre. Aggódva nyitom ki, és !?!?!?!! nem akarok hinni a szememnek. TÖRÖLTÉK a járatot amire jegyet vettem, és amivel mennék Cebura! Erre mindenkinek számítania kell aki ide utazik, elég megbízhatatlanok a légitársaságok. Egyik pillanatban még minden rendben, a másikban már borul az egész.
Miért történik ez velem?? Kezdődik a káosz. Gyorsan válasz levél. Na jó de nincs már idő levelezgetni. Marad a telefon. Hívom őket, de állandóan foglalt, olyan mintha valamelyik otthoni kábeltévé szolgáltatót hívnám. Aztán végül csak sikerül egy kedves kollégát elérni. Minden áron Máj 3.-ára akarták átrakni a jegyem. Nem, nem, nem! Nekem Máj.4.-én indul a gépem haza. Mit csinálok én itt 3.-ig.?? Jó, addigra biztos láthatnám a cápákat, de azért nem akarok ilyen sok időt itt tölteni. Na végül sikerül pár "kis türelmet, tartsa a vonalat" után áttenni holnapra. De nem ám közvetlen járatra, hanem menjek fel Manilába reggel hétkor, aztán délután 15.20-kor meg mehetek Cebura. Elcseszték az egész napomat. Arról nem is beszélve, hogy most holnap reggel hajnal ötkor kell elindulnom Legazpiba, ami nem is lenne baj, de nincs olyan korán buszjárat. Kénytelen vagyok szerezni egy privát járatot magamnak.
Na akkor kérek egy szobát megint még egy éjszakára, meg egy szendvicset reggelire. Visszacuccolok. Ez a nap sem múlt el izgalmak nélkül.
A lányok kettőkor mennek haza. Gyerünk búcsúzkodni, aztán ebédelek egyet. Megszerzem a privát fuvart reggelre, ami persze nem olcsó, mert hát senki nem akar menni ilyen korán a reptérre ebből a pici faluból, és másfél-két óra az út oda.
Kicsit csavargok az utcákon, és olyan fura, mert mindenki köszön. Aki nem ismer az így : "Hi Sír", aki meg ismer az meg így : "Hi Sír Frank". Eleinte jó, de aztán kicsit nyomasztó, hogy mindenki veled akar beszélgetni, mindenki elkéri a telefonszámodat, megnéznek, nem tudsz menni húsz métert úgy, hogy ne szólítson le valaki. Nem vagyok híres ember, de most ez a pár nap olyan volt mintha az lennék.
Kicsit át tudom érezni azt amit egy híres ember él meg, csak ő minden nap, egész életében.
A lányok haza mentek.
Ülök a bárpultnál, és kérdezi a pultos srác, hogy mit fogok csinálni ma este, mondom még nem tudom. Ha van kedvem menjek el vele, meg a barátaival egy bárba, sörözni. Nem sok bár van, összesen kettő :-) Miért is ne, rendben.
Ja, fontos megjegyezni, hogy ebben az országban mindenféle előítélet, és megkülönböztetés nélkül elfogadják a nem heterokat. A hotelben két ilyen srác is dolgozik. Ez teljesen rendben van. Ők tudják, hogy kik a nem heterok, és egyáltalán nem próbálnak közeledni "olyan" értelemben a heterokhoz. Ezt csak azért mondom, mert engem egy gay (homo) srác hívott el sörözni. Teljesen normális, és jó fej. Este még a sörözés előtt megyek egy lerobbant kis kajáldába, mert itt csak az van, kivéve a hotelt ahol vagyok. Kellemes kis hely ez a bár. Kint van a parton, bambuszból van építve az egész. Volt ott még egy asztaltársaság, fiúk lányok vegyesen. Nézem őket, látom az asztalon az üveg rumot, meg a söröket. Látom hogy egymás után döntik a feleseket nagyon gyorsan. Na, ez igen, kemény brigád. Ja, bírták is vagy húsz percig, aztán a korláton lógva dobták ki a taccsot :-) . Éjjel már viszont nem igazán biztonságos itt mászkálni az utcán. Sok részeg alak van, még egy rövid bunyót is láttam.
Visszaérek a hotelbe úgy éjfél felé, és Lefekszem aludni.
Reggel van. Kezdek pakolászni, mert 10 körül el kéne indulni Donsolba a reptérre. Reggeli, ja és a személyzet a lelkemre köti, hogy mindenképp szóljak mikor megyek, mert el szeretnének búcsúzni. Ez jól esik :-) Meg kedveltem őket, és szerintem ők is engem. Az egyik része ma megy haza, mert nem itt laknak, csak itt dolgoznak.
Ok. nemsokára 10 óra. Leviszem a cuccaim az étterembe, kifizetem a számlám, leadom a kulcsot stb. Leülök, még van egy kis időm. Bekapcsolom a gépet, megnézem a maileket, biztos sok van már. Az utolsó levél a légitársaságtól jött.Már nem is vagyok kíváncsi a többi levélre. Aggódva nyitom ki, és !?!?!?!! nem akarok hinni a szememnek. TÖRÖLTÉK a járatot amire jegyet vettem, és amivel mennék Cebura! Erre mindenkinek számítania kell aki ide utazik, elég megbízhatatlanok a légitársaságok. Egyik pillanatban még minden rendben, a másikban már borul az egész.
Miért történik ez velem?? Kezdődik a káosz. Gyorsan válasz levél. Na jó de nincs már idő levelezgetni. Marad a telefon. Hívom őket, de állandóan foglalt, olyan mintha valamelyik otthoni kábeltévé szolgáltatót hívnám. Aztán végül csak sikerül egy kedves kollégát elérni. Minden áron Máj 3.-ára akarták átrakni a jegyem. Nem, nem, nem! Nekem Máj.4.-én indul a gépem haza. Mit csinálok én itt 3.-ig.?? Jó, addigra biztos láthatnám a cápákat, de azért nem akarok ilyen sok időt itt tölteni. Na végül sikerül pár "kis türelmet, tartsa a vonalat" után áttenni holnapra. De nem ám közvetlen járatra, hanem menjek fel Manilába reggel hétkor, aztán délután 15.20-kor meg mehetek Cebura. Elcseszték az egész napomat. Arról nem is beszélve, hogy most holnap reggel hajnal ötkor kell elindulnom Legazpiba, ami nem is lenne baj, de nincs olyan korán buszjárat. Kénytelen vagyok szerezni egy privát járatot magamnak.
Na akkor kérek egy szobát megint még egy éjszakára, meg egy szendvicset reggelire. Visszacuccolok. Ez a nap sem múlt el izgalmak nélkül.
A lányok kettőkor mennek haza. Gyerünk búcsúzkodni, aztán ebédelek egyet. Megszerzem a privát fuvart reggelre, ami persze nem olcsó, mert hát senki nem akar menni ilyen korán a reptérre ebből a pici faluból, és másfél-két óra az út oda.
Kicsit csavargok az utcákon, és olyan fura, mert mindenki köszön. Aki nem ismer az így : "Hi Sír", aki meg ismer az meg így : "Hi Sír Frank". Eleinte jó, de aztán kicsit nyomasztó, hogy mindenki veled akar beszélgetni, mindenki elkéri a telefonszámodat, megnéznek, nem tudsz menni húsz métert úgy, hogy ne szólítson le valaki. Nem vagyok híres ember, de most ez a pár nap olyan volt mintha az lennék.
Kicsit át tudom érezni azt amit egy híres ember él meg, csak ő minden nap, egész életében.
 |
| Délután mindig sokan vannak az utcákon. |
Ülök a bárpultnál, és kérdezi a pultos srác, hogy mit fogok csinálni ma este, mondom még nem tudom. Ha van kedvem menjek el vele, meg a barátaival egy bárba, sörözni. Nem sok bár van, összesen kettő :-) Miért is ne, rendben.
Ja, fontos megjegyezni, hogy ebben az országban mindenféle előítélet, és megkülönböztetés nélkül elfogadják a nem heterokat. A hotelben két ilyen srác is dolgozik. Ez teljesen rendben van. Ők tudják, hogy kik a nem heterok, és egyáltalán nem próbálnak közeledni "olyan" értelemben a heterokhoz. Ezt csak azért mondom, mert engem egy gay (homo) srác hívott el sörözni. Teljesen normális, és jó fej. Este még a sörözés előtt megyek egy lerobbant kis kajáldába, mert itt csak az van, kivéve a hotelt ahol vagyok. Kellemes kis hely ez a bár. Kint van a parton, bambuszból van építve az egész. Volt ott még egy asztaltársaság, fiúk lányok vegyesen. Nézem őket, látom az asztalon az üveg rumot, meg a söröket. Látom hogy egymás után döntik a feleseket nagyon gyorsan. Na, ez igen, kemény brigád. Ja, bírták is vagy húsz percig, aztán a korláton lógva dobták ki a taccsot :-) . Éjjel már viszont nem igazán biztonságos itt mászkálni az utcán. Sok részeg alak van, még egy rövid bunyót is láttam.
Visszaérek a hotelbe úgy éjfél felé, és Lefekszem aludni.
2012. április 27., péntek
Butanding 2
Ápr. 26.
Reggel hét. Megint kint vagyok a cápalesen, hátha most szerencsével járok. Kimegyünk a vízre. Megint hatan. Egy Ír csaj, meg egy-egy Ausztrál pár. Óriási Cet Cápákkal akarok úszni!! Kicsit álmos vagyok, kifekszem a hajó elejére, és el is alszom.
Órákon át keringünk a környéken, de semmi.
Kezdek aggódni! Nem ok nélkül, mert mindjárt dél, és cápa sehol. ÁÁÁ....már megyünk is vissza. Ezt nem hiszem el. Csak ezért utaztam ide! Azt mondják, hogy valószínű, hogy túl meleg a víz már, és inkább mélyebben vannak emiatt. Minden helyi azzal vigasztal, hogy nembaj majd máskor több szerencsém lesz. Úgy mondják, mintha csak itt laknék a szomszédba :-) Megebédelek az étteremben, közben megérkezik Allen az első triciklisem. Sűrű bocsánatkérés, elmondja, hogy valami családi ügye volt (válófélben vannak). Kérdezi, hogy mi a tervem mára, mert ő vinne. Mondom neki, majd küldök sms-t.
Nincs mit tenni, ez van. Nagyon nagy a forróság. A fél délutánt a medencében töltöm, aminek a vize kb. 32fokos, de még mindig jobb mint kint.
A személyzet nagyon figyelmes, mert észre veszik, hogy valami bajom van. Tény, hogy bosszant az, hogy nem láttam a cápákat, de azt nem gondoltam, hogy ez látszik is rajtam. Felajánlották, hogy munka után eljönnek velem csavarogni, és megpróbálnak felvidítani. Így is lett. Elmesélték a fél életüket, érdeklődtek Európáról, meg ilyesmi. Elmentünk kajálni, söröztünk. Egyébként, hihetetlen milyen életvidámak a nagyon rossz anyagi körülmények ellenére is. Az életkörülményeket nem részletezném, elég annyi, hogy borzasztó. Jól éreztem magam velük, tényleg felvidítottak, megnevettettek. Ez egy ilyen nap volt.
Reggel hét. Megint kint vagyok a cápalesen, hátha most szerencsével járok. Kimegyünk a vízre. Megint hatan. Egy Ír csaj, meg egy-egy Ausztrál pár. Óriási Cet Cápákkal akarok úszni!! Kicsit álmos vagyok, kifekszem a hajó elejére, és el is alszom.
Órákon át keringünk a környéken, de semmi.
Kezdek aggódni! Nem ok nélkül, mert mindjárt dél, és cápa sehol. ÁÁÁ....már megyünk is vissza. Ezt nem hiszem el. Csak ezért utaztam ide! Azt mondják, hogy valószínű, hogy túl meleg a víz már, és inkább mélyebben vannak emiatt. Minden helyi azzal vigasztal, hogy nembaj majd máskor több szerencsém lesz. Úgy mondják, mintha csak itt laknék a szomszédba :-) Megebédelek az étteremben, közben megérkezik Allen az első triciklisem. Sűrű bocsánatkérés, elmondja, hogy valami családi ügye volt (válófélben vannak). Kérdezi, hogy mi a tervem mára, mert ő vinne. Mondom neki, majd küldök sms-t.
Nincs mit tenni, ez van. Nagyon nagy a forróság. A fél délutánt a medencében töltöm, aminek a vize kb. 32fokos, de még mindig jobb mint kint.
A személyzet nagyon figyelmes, mert észre veszik, hogy valami bajom van. Tény, hogy bosszant az, hogy nem láttam a cápákat, de azt nem gondoltam, hogy ez látszik is rajtam. Felajánlották, hogy munka után eljönnek velem csavarogni, és megpróbálnak felvidítani. Így is lett. Elmesélték a fél életüket, érdeklődtek Európáról, meg ilyesmi. Elmentünk kajálni, söröztünk. Egyébként, hihetetlen milyen életvidámak a nagyon rossz anyagi körülmények ellenére is. Az életkörülményeket nem részletezném, elég annyi, hogy borzasztó. Jól éreztem magam velük, tényleg felvidítottak, megnevettettek. Ez egy ilyen nap volt.
Butanding
Ápr. 25.
Gondolom, már azt hittétek, hogy megettek a cápák, de nem, nincs olyan szerencsétek. Az történt, hogy a note book áramátalakítója tönkrement. Gondoltam vége a blog írásnak. Naponta többször is megpróbáltam, egyszer csak működött. Szóval megkésve bár, de törve nem, itt vagyok.
Korán van, mert későn feküdtem le. Mielőtt el felejteném a triciklisemet nem Andrewnak hívják, hanem Allennek. Nem tudom miért emlékszem Andrewra. Elkészülök, lemegyek az étterembe, és gyorsan megreggelizek. Már amikor lemegyek, ott vár az utcán Allan, a megbeszélt időpont előtt 15percel. Látom mert nyitott az étterem az utca felé. Ki is megyek köszönni, meg szólni, hogy még megreggelizek, és indulhatunk is. Kivisz a pár Km-re lévő centerbe, ahonnan indulunk a cápalesre. Hét óra van, kikeresem a papírom, felosztanak hatos csoportokra, mert max. csak hatan lehetünk egy hajón. A csoportomban van három Amerikai srác, meg egy Norvég pár. Kihajózunk. Nos, úgy néz ki egy ilyen program, hogy a hajó reggel hétkor nagyon lassan elindul a parttól nem túl messze. Ja, és nem egy hajó, hanem 15-20. Dél örül pedig visszavisz.
Szóval, kihajózunk, már vagy másfél- két órája csak megyünk fel s alá, amikor egyszer csak az egyik hajó nem messze tőlünk megáll, és kiabálják Butanding! Azt jelenti, Cet Cápa. Gyerünk gyorsan mindenki izgatottan veszi fel a sznoricuccot, ugrás a vízbe. Úszok mint az őrült abba az irányba ahol látták a cápát, közben próbálom nem elhagyni a fényképezőgépet. Kiveszem a fejem a vízből, körülnézek. Szomorúan veszem tudomásul, hogy hamar lement a mélybe. A mi hajónkról senki nem látta, csak a Norvég srác, de Ő is csak egy pillanatra. Visszamászunk a hajóra, és folytatjuk a keresést. Közben unaloműzésként a szokásos beszélgetések, ki honnan jött, meddig van, és hol járt, stb. Pl. a Norvég pár, egy éves világ körüli utazáson vannak, de átlagban 3-6 hónapra jönnek el otthonról, inkább a fiatalok, és a legrosszabb esetben is, bejárják egész Dél-Kelet Ázsiát. A rutinosak egy- két éves föld körülire mennek. Na mindegy, ez csak érdekességnek. Úgy néz ki csak nálunk van válság.
Dél körül vissza megyünk, leadom a bérelt sznoricuccom, és keresem a triciklis emberem. Azt ígérte, hogy itt fog várni, most meg sehol. Kénytelen vagyok fogni egy másikat. Visszamegyek a hotelbe, lerakom a holmimat, aztán egy kis sétára indulok. Találkozok egy sráccal, akivel már tegnap beszélgettem. Felajánlja, hogy ő szívesen elvisz a kakasviadalra. Rendben, most Ő lesz a guide-m. Útközben látok egy temetőt, hát mit mondjak, elég érdekes.
Odaérünk. A sok kakaskukorékolásról már lehet következtetni, hogy merre kell menni. Elindulunk egy ösvényen, először egy amolyan "parkolót" látok meg, rengeteg motorral,triciklivel.
Aztán előtűnik maga a helyszín is. Nagyon sokan vannak!! Szinte csak férfiak. Nem is vesznek tudomást arról, hogy egy idegen is van közöttük, ennek igazán örülök. Talán azért, mert mindenki rettenetesen izgatott. Van aki azért, mert fogadott, van aki azért mert az ő kakasa következik hamarosan.
Nagyon érdekes, jó hangulata van az egésznek. Később visszamegyek a hotelbe, és csobbanok egyet a medencébe, mert nagyon meleg van, aztán megveszem a jegyem. Az a terv, hogy megyek cebuba, tovább nincs terv :-) Majd körül nézek ott mik a lehetőségek.
Este már vár az új gude-m a hotel előtt. Elmegyünk egy kis helyi lepukkant kajáldába. Én eszek, Ő meg iszik egy sört. Van cápa hús. Először nem hittem el, de aztán a kiszolgáló is megerősítette, hogy az. Basszus, meg kell kóstolnom. Nem rossz. Puha, enyhén hal ízű a húsa.
Később elmegyek a kosár labdapályára, mert meccs van. ott van a fél város. Tizenegy körül megyek aludni.
Gondolom, már azt hittétek, hogy megettek a cápák, de nem, nincs olyan szerencsétek. Az történt, hogy a note book áramátalakítója tönkrement. Gondoltam vége a blog írásnak. Naponta többször is megpróbáltam, egyszer csak működött. Szóval megkésve bár, de törve nem, itt vagyok.
Korán van, mert későn feküdtem le. Mielőtt el felejteném a triciklisemet nem Andrewnak hívják, hanem Allennek. Nem tudom miért emlékszem Andrewra. Elkészülök, lemegyek az étterembe, és gyorsan megreggelizek. Már amikor lemegyek, ott vár az utcán Allan, a megbeszélt időpont előtt 15percel. Látom mert nyitott az étterem az utca felé. Ki is megyek köszönni, meg szólni, hogy még megreggelizek, és indulhatunk is. Kivisz a pár Km-re lévő centerbe, ahonnan indulunk a cápalesre. Hét óra van, kikeresem a papírom, felosztanak hatos csoportokra, mert max. csak hatan lehetünk egy hajón. A csoportomban van három Amerikai srác, meg egy Norvég pár. Kihajózunk. Nos, úgy néz ki egy ilyen program, hogy a hajó reggel hétkor nagyon lassan elindul a parttól nem túl messze. Ja, és nem egy hajó, hanem 15-20. Dél örül pedig visszavisz.
Szóval, kihajózunk, már vagy másfél- két órája csak megyünk fel s alá, amikor egyszer csak az egyik hajó nem messze tőlünk megáll, és kiabálják Butanding! Azt jelenti, Cet Cápa. Gyerünk gyorsan mindenki izgatottan veszi fel a sznoricuccot, ugrás a vízbe. Úszok mint az őrült abba az irányba ahol látták a cápát, közben próbálom nem elhagyni a fényképezőgépet. Kiveszem a fejem a vízből, körülnézek. Szomorúan veszem tudomásul, hogy hamar lement a mélybe. A mi hajónkról senki nem látta, csak a Norvég srác, de Ő is csak egy pillanatra. Visszamászunk a hajóra, és folytatjuk a keresést. Közben unaloműzésként a szokásos beszélgetések, ki honnan jött, meddig van, és hol járt, stb. Pl. a Norvég pár, egy éves világ körüli utazáson vannak, de átlagban 3-6 hónapra jönnek el otthonról, inkább a fiatalok, és a legrosszabb esetben is, bejárják egész Dél-Kelet Ázsiát. A rutinosak egy- két éves föld körülire mennek. Na mindegy, ez csak érdekességnek. Úgy néz ki csak nálunk van válság.
Dél körül vissza megyünk, leadom a bérelt sznoricuccom, és keresem a triciklis emberem. Azt ígérte, hogy itt fog várni, most meg sehol. Kénytelen vagyok fogni egy másikat. Visszamegyek a hotelbe, lerakom a holmimat, aztán egy kis sétára indulok. Találkozok egy sráccal, akivel már tegnap beszélgettem. Felajánlja, hogy ő szívesen elvisz a kakasviadalra. Rendben, most Ő lesz a guide-m. Útközben látok egy temetőt, hát mit mondjak, elég érdekes.
Odaérünk. A sok kakaskukorékolásról már lehet következtetni, hogy merre kell menni. Elindulunk egy ösvényen, először egy amolyan "parkolót" látok meg, rengeteg motorral,triciklivel.
 |
| Ez csak a parkoló egy része. |
Aztán előtűnik maga a helyszín is. Nagyon sokan vannak!! Szinte csak férfiak. Nem is vesznek tudomást arról, hogy egy idegen is van közöttük, ennek igazán örülök. Talán azért, mert mindenki rettenetesen izgatott. Van aki azért, mert fogadott, van aki azért mert az ő kakasa következik hamarosan.
 | |
| Azért vannak itt arcok :-) |
 |
| A következő játékos. |
Nagyon érdekes, jó hangulata van az egésznek. Később visszamegyek a hotelbe, és csobbanok egyet a medencébe, mert nagyon meleg van, aztán megveszem a jegyem. Az a terv, hogy megyek cebuba, tovább nincs terv :-) Majd körül nézek ott mik a lehetőségek.
Este már vár az új gude-m a hotel előtt. Elmegyünk egy kis helyi lepukkant kajáldába. Én eszek, Ő meg iszik egy sört. Van cápa hús. Először nem hittem el, de aztán a kiszolgáló is megerősítette, hogy az. Basszus, meg kell kóstolnom. Nem rossz. Puha, enyhén hal ízű a húsa.
Később elmegyek a kosár labdapályára, mert meccs van. ott van a fél város. Tizenegy körül megyek aludni.
2012. április 25., szerda
Donsol city
Ápr.24.
Fél nyolc van, kimászok az ágyból, megreggelizem, és elkészülök, mert tizenegy negyvenkor indul a gépem Lezgapi-ba, ahonnan valahogy el kell jutnom Donsolba. Azt még én sem tudom, hogy hogy.
Lemegyek az utcára, leintek egy taxit. Irány a reptér. Mondom a taxisnak, hogy kapcsolja be az órát, de nem akarja. Jó akkor ki akarok szállni. Jaj ne, mondjak egy árat, de én nem akarok mondani, csak kapcsold be az órát, erre Ő, nem mert csúcsforgalom van, és mond egy árat: 350peso. ÁÁÁ mi van??? Azt hitte a fickó, hogy először vagyok itt. A normális ár forgalomtól függően 100-160peso lenne. Mondom neki, hogy ne nézzen hülyének, 160peso, vagy kiszállok, és rájön, hogy nem fog tudni lehúzni. Ok-ok jó lesz a 160 is. A fickó még mindig próbál rafináltkodni. Bekapcsolja az órát, és letér a megszokott útról. Ekkor szólok neki, hogy rossz felé megy :-) Válasz, nem csak kikerüli a dugót. Erre én, rendben de nem fogok többet fizetni 160-nál. Szomorúan mondja, hogy jó. Ez a lehúzás nem jött be.
Végre egy gép ami pontos. Megérkezek Lezgapi-ba. Meg kérdezek még a reptéren egy biztonsági őrt, hogy hogyan tudok eljutni Donsolba. Megkérdezi, hogy sima tömegközlekedéssel akarok e menni, vagy privátba. Mondom, tömeg közlekedve, úgy izgibb, meg olcsóbb is. Fogok egy triciklit, vagyis ő fog meg engem. Elvitetem magam a bus terminálhoz. Ott az óránként induló mikrobuszt megkeresem, ami Donsolba megy.
Veszek egy jegyet rá, tíz perc és indulunk is. A pici mikrobuszban 12 felnőtt,1gyerek,én és egy kutya utazik, ja és én vagyok egyedül sajtképű. Na, találtam egy helyet ahol nem sok a turista? A kiskutya tíz percel az indulás után sikeresen a gazája ölébe, meg a székre pisil. Alig birtam megállni nevetés nélkül. Mondjuk a maradék másfél órában nem volt túl kényelmes a pisiszagban utazni, meg azért nyomorogni is kell. Megérkezek Donsolba. Keresek egy jól kinéző helyet. Na itt olyan nincs. Nagy a kosz, és borzalmas a szegénység. Végül van egy hely a város központban, aminek van viszonylag olcsó backpackeres szobája. Kiveszem három éjszakára. Szerintem itt ennyi elég lesz. Meg kérdezem, hogy lehet regisztrálni a holnapi cetcápa nézésre. Kimegyek az utcára, és fogok egy triciklit. Meg kérdezem mennyiért visz el a turista centerbe, ahol tudok regisztrálni. Ötvenöt pesoval kezdi. Igen ám, de én a recepciónál már megkérdeztem, hogy mennyi a jó ár oda :-) Mondom az embernek, hogy húsz, mondja Ő áááá, túl messze van. Jó akkor megyek tovább. Utánam kiabál, hogy 25. Visszakiabálok, hogy 20. Azt mondja, jó gyere. Nehéz itt európai pofával jó árakat találni. Ezt nem hiszem el, a nálunk megszokott jelzőlámpák munkáját itt emberek végzik, még pedig úgy, hogy van két zászlójuk, egy piros, és egy zöld. A többi szerintem egyértelmű.
A triciklissel menet közben összebarátkozunk, kiderült, hogy neki is Andrew a neve, amúgy tényleg messze van. Megbeszéljük, hogy holnap reggel jön értem, és kivisz megint a tourist centerbe, ahonnan indul a túra, utána meg elmegyünk kakasviadalt nézni. Jah, meg azt is ígérte, hogy jön majd értem este nyolcra, és elvisz valami bárba sörözni, ha akarom. Én meg akarom, miért ne. Vissza érek a hotelbe, és vacsorázok egyet. Amúgy nem rossz a hotel, van medencéje, kultúrált étterem, finom kajával, csak a backpackeres szoba csöves, a többi nagyon szép.
Tényleg jött értem a srác, és el is mentünk. Megittam vagy négy Red Horse-t(sör), aminek van vagy 8-9%-os alkohol tartalma. Rég ittam, szóval fejbe is vágott rendesen.
Éjfél van. Fekszem le aludni, mert holnap reggel öt ötvenkor kelek. Jó éjt!
Fél nyolc van, kimászok az ágyból, megreggelizem, és elkészülök, mert tizenegy negyvenkor indul a gépem Lezgapi-ba, ahonnan valahogy el kell jutnom Donsolba. Azt még én sem tudom, hogy hogy.
Lemegyek az utcára, leintek egy taxit. Irány a reptér. Mondom a taxisnak, hogy kapcsolja be az órát, de nem akarja. Jó akkor ki akarok szállni. Jaj ne, mondjak egy árat, de én nem akarok mondani, csak kapcsold be az órát, erre Ő, nem mert csúcsforgalom van, és mond egy árat: 350peso. ÁÁÁ mi van??? Azt hitte a fickó, hogy először vagyok itt. A normális ár forgalomtól függően 100-160peso lenne. Mondom neki, hogy ne nézzen hülyének, 160peso, vagy kiszállok, és rájön, hogy nem fog tudni lehúzni. Ok-ok jó lesz a 160 is. A fickó még mindig próbál rafináltkodni. Bekapcsolja az órát, és letér a megszokott útról. Ekkor szólok neki, hogy rossz felé megy :-) Válasz, nem csak kikerüli a dugót. Erre én, rendben de nem fogok többet fizetni 160-nál. Szomorúan mondja, hogy jó. Ez a lehúzás nem jött be.
Végre egy gép ami pontos. Megérkezek Lezgapi-ba. Meg kérdezek még a reptéren egy biztonsági őrt, hogy hogyan tudok eljutni Donsolba. Megkérdezi, hogy sima tömegközlekedéssel akarok e menni, vagy privátba. Mondom, tömeg közlekedve, úgy izgibb, meg olcsóbb is. Fogok egy triciklit, vagyis ő fog meg engem. Elvitetem magam a bus terminálhoz. Ott az óránként induló mikrobuszt megkeresem, ami Donsolba megy.
Veszek egy jegyet rá, tíz perc és indulunk is. A pici mikrobuszban 12 felnőtt,1gyerek,én és egy kutya utazik, ja és én vagyok egyedül sajtképű. Na, találtam egy helyet ahol nem sok a turista? A kiskutya tíz percel az indulás után sikeresen a gazája ölébe, meg a székre pisil. Alig birtam megállni nevetés nélkül. Mondjuk a maradék másfél órában nem volt túl kényelmes a pisiszagban utazni, meg azért nyomorogni is kell. Megérkezek Donsolba. Keresek egy jól kinéző helyet. Na itt olyan nincs. Nagy a kosz, és borzalmas a szegénység. Végül van egy hely a város központban, aminek van viszonylag olcsó backpackeres szobája. Kiveszem három éjszakára. Szerintem itt ennyi elég lesz. Meg kérdezem, hogy lehet regisztrálni a holnapi cetcápa nézésre. Kimegyek az utcára, és fogok egy triciklit. Meg kérdezem mennyiért visz el a turista centerbe, ahol tudok regisztrálni. Ötvenöt pesoval kezdi. Igen ám, de én a recepciónál már megkérdeztem, hogy mennyi a jó ár oda :-) Mondom az embernek, hogy húsz, mondja Ő áááá, túl messze van. Jó akkor megyek tovább. Utánam kiabál, hogy 25. Visszakiabálok, hogy 20. Azt mondja, jó gyere. Nehéz itt európai pofával jó árakat találni. Ezt nem hiszem el, a nálunk megszokott jelzőlámpák munkáját itt emberek végzik, még pedig úgy, hogy van két zászlójuk, egy piros, és egy zöld. A többi szerintem egyértelmű.
 |
| Pirosat kaptunk :-) |
A triciklissel menet közben összebarátkozunk, kiderült, hogy neki is Andrew a neve, amúgy tényleg messze van. Megbeszéljük, hogy holnap reggel jön értem, és kivisz megint a tourist centerbe, ahonnan indul a túra, utána meg elmegyünk kakasviadalt nézni. Jah, meg azt is ígérte, hogy jön majd értem este nyolcra, és elvisz valami bárba sörözni, ha akarom. Én meg akarom, miért ne. Vissza érek a hotelbe, és vacsorázok egyet. Amúgy nem rossz a hotel, van medencéje, kultúrált étterem, finom kajával, csak a backpackeres szoba csöves, a többi nagyon szép.
Tényleg jött értem a srác, és el is mentünk. Megittam vagy négy Red Horse-t(sör), aminek van vagy 8-9%-os alkohol tartalma. Rég ittam, szóval fejbe is vágott rendesen.
Éjfél van. Fekszem le aludni, mert holnap reggel öt ötvenkor kelek. Jó éjt!
2012. április 24., kedd
Bye bye Borneo
Ápr. 23.
Reggel hét órakor elkezd nyüzsögni a hálóterem. Mindenki ébredezik, mert megy valamilyen programra. Tegnap én is gondoltam rá, hogy el kéne nézni egy közeli szigetre, mert csak délután hatkor indul a gépem vissza Manilába. Végül úgy döntöttem, hogy nem megyek, hanem inkább elintézem az ajándékvásárlást. Kicsit még próbáltam pihenni, de a csörgés-zörgés miatt nem ment. Inkább kimászok az ágyból, rendbe szedem magam, és lemegyek reggelizni. Kifejezetten a Maláj kajáldákat keresem. Próbálgatom a kajájukat. Be is ülök egybe. Tanácstalan vagyok, mert én csak reggelizni szeretnék, de körülöttem mindenki hatalmas adag főtt kajával ül. Kérdezem a pincért, van e valamilyen reggelijük. Ó persze, gyorsan hoz nekem egy étlapot, és megmutatja, hogy melyik oldal a reggeli, mert nem angol nyelven van írva. A srác valamennyire elmondja melyik miből van. Választok is egyet, csak úgy találomra, amiben van tojás. Pár perc, és hozza is. Nagyon guszta. Olyasmi mintha palacsintatészta lenne, csak átlátszóbb,vastagabb és látni ahogy bele van keverve a tojás. Kérdezi, hogy kérek e szószt hozzá, persze minden jöhet :-)
Finom reggeli volt. Úgy néz ki, hogy a mai napom nem lesz túl izgalmas.
Reggeli után elindulok a csecse-becse beszerző körútra. Ezt utálom a legjobban. Vajon ki minek örülne a legjobban??
Benézek egy két plázába is, amik nem igazán hasonlítanak az otthoniakhoz.
Épp kezdem megszokni a fordított közlekedést. Először nagyon fura volt, amikor át akartam menni az úton mindig az ellenkező irányba néztem először, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy pont akkor soha nem jött autó. Most meg megyek vissza a jobb oldali közlekedésbe.
Hamar elrepül az idő lófrálás közben. Felviszem a zsákmányt a bázisra. Délután egy óra. Bent vagyok a hálóteremben, amikor bejön a recepciós hölgy, és közli, hogy délben van a check-out. Ha nem akarok maradni még egy napot akkor el kell hagynom a szobát. Rendben van, de kéne vissza a ruhám, amit tegnap odaadtam mosásra. ÓÓ hát az még fent szárad a tetőn. Öt perc, és már hozza is a gönceimet. Beleszagolok....hmmmm, de rég éreztem ilyet a ruhámon. Végre friss illata van, nem pedig az a párától állott szagú. Amiket én mostam magamnak, nos azt inkább csak öblítésnek lehet nevezni. Pár napig tiszta ruhán van, ez tök jó. Összepakolok, kiviszem a cuccokat a közösségibe (nappali), és lemegyek ebédelni a városba. Legkésőbb négykor el kell indulnom a reptrérre. Megint helyi kajálda a cél. Be is megyek az egyikbe ahol csak helyiek ülnek. Az üvegpult alatt látni a választékot. Ez jó, mert legalább van valami vizuális támpont. Azért közlöm a kiszolgáló sráccal, hogy nem tudom mi micsoda. Rendben, segít elkezdi sorolni, hogy ez köris....., ez köris....., ez köris...... basszus, itt minden kaja köris, ja és ez azt jelenti, hogy csípős is. Na mos tmár mindegy. Kérek valamit. Marhahús meg disznóhús van benne, a rizs az alap, meg valami salátaszerűséget választok még. Nem rossz, csak nagyon csíp. Az az ismeretlen növényből készült saláta kicsit mintha keserű ízű lenne, de mindezt próbálom kompenzálni egy doboz licsis üdítővel. El kezdek, mikor egyszer csak hoznak egy levest is. Igen számítottam rá, itt az a szokás, hogy mikor megetted a főételt, csak utána eszed a levest.
Befejeztem a kaját, megyek még beszerzek némi pékárút, jól fog az még jönni Manilában. Felmegyek a bázisra, és leülök a gép elé, mert kéne tervezni a jövőt. Nem is baj, mert már megint esik. Ki kell találni a következő programot. Sejtésem már van róla, hogy mit akarok, csak körbe kell járni az ügyet, jegyet kell venni, valami szállást kéne nézni, meg ilyesmi.
Basszus, elmúlt négy óra, indulnom kell. Szerencsére elállt az eső is. Elköszönök, lemegyek, és hátizsákkal a hátamon elindulok az út szélén. Biztos megáll majd egy taxi, olyan sok van belőlük. Pont egy sem jön már vagy tíz perce. Csak gyalogolok. Egyszer csak egy padon ülő férfi megszólít. Taxi? Ohh, végre... Igen igen! Odamegyünk az autójához, ami nem éppen taxi. Ez csak egy önkéntes taxis. Nekem mindegy, ki visz ki a reptérre. Beszállok, mert itt kitűnő a közbiztonság. Ugyanezt máshol nem merném megtenni. Ki is visz a srác, még olcsóbban mint a rendes taxik. Király! Persze az én gépem megint csak késik. De miért??? Utálok várakozni!
Vannak városok, helyek ahová megérkezel és az első benyomásod negatív, azt a helyet nem fogod szeretni, vagy közömbös lesz számodra. Nekem Kota Kinabalu egy kis ékszer dobozként marad meg, és ha egyszer még tehetem, visszajövök ide. Bánom, hogy csak ilyen rövid időre jöttem át Malaysiaba. Ez az egy hét Borneon kb. annyira volt elég mintha a 90 perces focimeccsen csak tíz percet játszhatnék. Rengeteg felfedezésre váró dolog van itt. Vissza kell jönni!!
Megérkezek Manilába. Kígyózó sorokban állnak az emberek a reptéri taxira várva, beállok én is. Több mint fél óra, és sorra is kerülök. Irány a belvárosi backpackeres szállás. Gyorsan ledobom a cuccaimat, és leszaladok a seven-eleven be valami kajáért, mert mindjárt bezár. Az éjszakai bárok már nyitva vannak. Alig tudok haladni, mert lépten nyomon be akarnak rángatni a bárokba. Veszek két hot-dogot, és visszamegyek a bázisra. Csak egy Kanadai csaj van a dorm-ban. Lefürdök, aztán megbeszéljük ki merre járt, és hova fog menni. Ezek jó dolgok, mert segítjük egymást hasznos információkkal. Pl. Ő már járt ott, ahova én most akarok menni Donsolban. Ott lehet úszni a hatalmas cetcápákkal. Ő meg érdeklődve hallgatta a Palawani infókat. Meg is nézett néhány képet, és úgy döntött, hogy el is megy oda. Éjjel fél kettő, le kéne már feküdni.
Reggel hét órakor elkezd nyüzsögni a hálóterem. Mindenki ébredezik, mert megy valamilyen programra. Tegnap én is gondoltam rá, hogy el kéne nézni egy közeli szigetre, mert csak délután hatkor indul a gépem vissza Manilába. Végül úgy döntöttem, hogy nem megyek, hanem inkább elintézem az ajándékvásárlást. Kicsit még próbáltam pihenni, de a csörgés-zörgés miatt nem ment. Inkább kimászok az ágyból, rendbe szedem magam, és lemegyek reggelizni. Kifejezetten a Maláj kajáldákat keresem. Próbálgatom a kajájukat. Be is ülök egybe. Tanácstalan vagyok, mert én csak reggelizni szeretnék, de körülöttem mindenki hatalmas adag főtt kajával ül. Kérdezem a pincért, van e valamilyen reggelijük. Ó persze, gyorsan hoz nekem egy étlapot, és megmutatja, hogy melyik oldal a reggeli, mert nem angol nyelven van írva. A srác valamennyire elmondja melyik miből van. Választok is egyet, csak úgy találomra, amiben van tojás. Pár perc, és hozza is. Nagyon guszta. Olyasmi mintha palacsintatészta lenne, csak átlátszóbb,vastagabb és látni ahogy bele van keverve a tojás. Kérdezi, hogy kérek e szószt hozzá, persze minden jöhet :-)
Finom reggeli volt. Úgy néz ki, hogy a mai napom nem lesz túl izgalmas.
Reggeli után elindulok a csecse-becse beszerző körútra. Ezt utálom a legjobban. Vajon ki minek örülne a legjobban??
 |
| Egy kis piacozás. |
Benézek egy két plázába is, amik nem igazán hasonlítanak az otthoniakhoz.
Épp kezdem megszokni a fordított közlekedést. Először nagyon fura volt, amikor át akartam menni az úton mindig az ellenkező irányba néztem először, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy pont akkor soha nem jött autó. Most meg megyek vissza a jobb oldali közlekedésbe.
Hamar elrepül az idő lófrálás közben. Felviszem a zsákmányt a bázisra. Délután egy óra. Bent vagyok a hálóteremben, amikor bejön a recepciós hölgy, és közli, hogy délben van a check-out. Ha nem akarok maradni még egy napot akkor el kell hagynom a szobát. Rendben van, de kéne vissza a ruhám, amit tegnap odaadtam mosásra. ÓÓ hát az még fent szárad a tetőn. Öt perc, és már hozza is a gönceimet. Beleszagolok....hmmmm, de rég éreztem ilyet a ruhámon. Végre friss illata van, nem pedig az a párától állott szagú. Amiket én mostam magamnak, nos azt inkább csak öblítésnek lehet nevezni. Pár napig tiszta ruhán van, ez tök jó. Összepakolok, kiviszem a cuccokat a közösségibe (nappali), és lemegyek ebédelni a városba. Legkésőbb négykor el kell indulnom a reptrérre. Megint helyi kajálda a cél. Be is megyek az egyikbe ahol csak helyiek ülnek. Az üvegpult alatt látni a választékot. Ez jó, mert legalább van valami vizuális támpont. Azért közlöm a kiszolgáló sráccal, hogy nem tudom mi micsoda. Rendben, segít elkezdi sorolni, hogy ez köris....., ez köris....., ez köris...... basszus, itt minden kaja köris, ja és ez azt jelenti, hogy csípős is. Na mos tmár mindegy. Kérek valamit. Marhahús meg disznóhús van benne, a rizs az alap, meg valami salátaszerűséget választok még. Nem rossz, csak nagyon csíp. Az az ismeretlen növényből készült saláta kicsit mintha keserű ízű lenne, de mindezt próbálom kompenzálni egy doboz licsis üdítővel. El kezdek, mikor egyszer csak hoznak egy levest is. Igen számítottam rá, itt az a szokás, hogy mikor megetted a főételt, csak utána eszed a levest.
 | |
| Meg sem bírtam enni mind. |
Befejeztem a kaját, megyek még beszerzek némi pékárút, jól fog az még jönni Manilában. Felmegyek a bázisra, és leülök a gép elé, mert kéne tervezni a jövőt. Nem is baj, mert már megint esik. Ki kell találni a következő programot. Sejtésem már van róla, hogy mit akarok, csak körbe kell járni az ügyet, jegyet kell venni, valami szállást kéne nézni, meg ilyesmi.
Basszus, elmúlt négy óra, indulnom kell. Szerencsére elállt az eső is. Elköszönök, lemegyek, és hátizsákkal a hátamon elindulok az út szélén. Biztos megáll majd egy taxi, olyan sok van belőlük. Pont egy sem jön már vagy tíz perce. Csak gyalogolok. Egyszer csak egy padon ülő férfi megszólít. Taxi? Ohh, végre... Igen igen! Odamegyünk az autójához, ami nem éppen taxi. Ez csak egy önkéntes taxis. Nekem mindegy, ki visz ki a reptérre. Beszállok, mert itt kitűnő a közbiztonság. Ugyanezt máshol nem merném megtenni. Ki is visz a srác, még olcsóbban mint a rendes taxik. Király! Persze az én gépem megint csak késik. De miért??? Utálok várakozni!
Vannak városok, helyek ahová megérkezel és az első benyomásod negatív, azt a helyet nem fogod szeretni, vagy közömbös lesz számodra. Nekem Kota Kinabalu egy kis ékszer dobozként marad meg, és ha egyszer még tehetem, visszajövök ide. Bánom, hogy csak ilyen rövid időre jöttem át Malaysiaba. Ez az egy hét Borneon kb. annyira volt elég mintha a 90 perces focimeccsen csak tíz percet játszhatnék. Rengeteg felfedezésre váró dolog van itt. Vissza kell jönni!!
Megérkezek Manilába. Kígyózó sorokban állnak az emberek a reptéri taxira várva, beállok én is. Több mint fél óra, és sorra is kerülök. Irány a belvárosi backpackeres szállás. Gyorsan ledobom a cuccaimat, és leszaladok a seven-eleven be valami kajáért, mert mindjárt bezár. Az éjszakai bárok már nyitva vannak. Alig tudok haladni, mert lépten nyomon be akarnak rángatni a bárokba. Veszek két hot-dogot, és visszamegyek a bázisra. Csak egy Kanadai csaj van a dorm-ban. Lefürdök, aztán megbeszéljük ki merre járt, és hova fog menni. Ezek jó dolgok, mert segítjük egymást hasznos információkkal. Pl. Ő már járt ott, ahova én most akarok menni Donsolban. Ott lehet úszni a hatalmas cetcápákkal. Ő meg érdeklődve hallgatta a Palawani infókat. Meg is nézett néhány képet, és úgy döntött, hogy el is megy oda. Éjjel fél kettő, le kéne már feküdni.
2012. április 23., hétfő
Ox - Bow Lake
Ápr.22.
Öt óra húsz van. Nagyon nem esik jól a korán kelés, de megyünk elefántcsordára vadászni :-) Tudni kell, hogy a Borneon élő elefántok a világon a legkisebbek .
A fákról lecseppenő víz, minden este elkezd kopogni a bádogtetőn, és olyan mintha esne az eső. Ez egész délelőttig tart. Mi már el is indulunk, mikor még a többiek, csak készülődnek. Ma nincs akkora köd, mint tegnap volt. Úgy néz ki, hogy szép időnk lesz, amíg nem jön egy nagy esőfelhő. Még mindig pazar látvány ahogy félig párába van az erdő, és a napfelkelte is megér egy misét. Majmokat látunk a part menti fákon a fejünk felett, de már meg sem állunk, a fura alakú színes madarak keresztbe-kasul repkednek, de mi csak megyünk, fontosabb dolgunk van. Kb. 15 perc és megérkezünk az Ox-Bow Lakehez vezető csatornához, és bemegyünk rajta. A guideunk tegnap azt mondta, hogy itt maradnak éjszakára az elefántok, ezért szinte biztos, hogy megtaláljuk őket ha korán kijövünk. Na rajtunk nem múlik a dolog. Egyszer csak a part közelében leállítja a motorcsónak motorját, és csak fülelünk. Nem sokáig kell hallgatózni, hamar meghalljuk ahogy recsegnek a faágak. Bemérjük az irányt, és már indulunk is. VÁÁÁÁ..... Megvannak! Gyorsan oda csorgunk, és már kattognak is a fényképezőgépek. Nem vesznek rólunk tudomást, de beljebb mennek ahol sűrűbb a bozót. Itt nem tudjuk őket fényképezni. Azt mondja a guide, hogy kb. húsz-harminc elefánt lehet ebben a csordában. Átállunk pár méterrel arrébb, és jól tesszük, mert itt van egy csomó elefánt egy kupacban, és nem olyan sűrű a bozótos.
Én már videóra kapcsolom a fényképezőgépet, mert nagyon zajlik az esemény. Néha kikapcsolom egy-egy fényképre, szerencsétlenségemre, mert pont akkor adnak ki olyan hangokat, hogy majdnem beszakad a dobhártyám. Itt van velünk szemben egy anya és borja, nincs köztünk talán öt méter!!! Fantasztikus!!
Aztán egy pillanatra majdnem becsinálok, amikor trombitál egy hatalmasat az anya elefánt, és elindult felénk, de szerencsére résen van a guideunk, és hátrébb áll gyorsan. Azt mondja, hogy kicsit mérges lett, mert túl közel vagyunk a borjához.
Ez a reggel ennél izgalmasabb már nem is lehetne. Sokat időzünk itt és csak fotózunk, meg fotózunk. Lassan menni kell vissza, mert reggeli idő van. Elköszönünk a csordától, és gyorsan visszafelé vesszük az irányt. Útközben az egyik fán találunk pár orangutant. Édesek. Egy anya, és a gyereke. Itt is elvagyunk néhány percet. Ez tökéletes reggel, ennél jobbat álmodni sem mertem. Csak azt sajnálom, hogy ez az utolsó programom itt. Visszaérünk a lodgeba, már javában megy a reggeli. Bekapcsolódunk mi is. Jól megtömöm magam, mert tudom, hogy csak késő délután fogok tudni ebédelni, amikor visszamentem Kota Kinabaluba. Reggaeli után összepakolom a holmimat. Mikor ide érkeztem vizes lett az egyik pólóm, ez volt három napja, kiakasztottam száradni, és még mindig ugyan olyan vizes mint volt. Ennyit a páratartalomról :-)
Kongatnak, check-out van. Kipakolom a hátizsákokat, kitöltöm a nyomtatványt, és már indulunk is. Beszállunk a motorcsónakba, és átvisznek a túloldalra. Ott az Ausztrál pár meg én átszállunk egy kisbuszba, a többiek meg egy nagyobb buszba. Van még egy programunk délelőttre. Elmegyünk Gomantong Cave-hez. Ez egy hatalmas barlangszerű sziklahasadék, amiben szó szerint millió szám élnek denevérek. Ez Borneo legnagyobb ilyen hasadéka. Ez a hely azért érdekes, mert itt szedik a legtöbb kajának, kozmetikai szereknek, gyógyászati szereknek szánt denevér fészkeket, amit állítólag arany áron árulnak. Kétféle fészek van, az egyik fekete, a másik fehér színű. A fekete olcsóbb, ennek a súlya is kisebb, és ebből különböző dolgok készülnek. A fehér viszont nagyon drága, ezt használják az éttermek, és nehezebb is. A fehér kilójáért akár 60-70 ezer Ft-ot is kérhetnek. Nesze egyél fészeklevest.
Ha akarsz fényképezni fizetni kell kb. kétezer pár száz forintnak megfelelő ringitet. Ez a lehúzás. Az információs épülettől néhány száz méteres padlókból kiépített stégszerű út vezet a dzsungelen keresztül. Odaérünk a barlang bejáratához. Ez tényleg hatalmas.
Bent ugyanúgy járda van kiépítve fából, ami nagyon csúszik az állandó nedvességtől, és denevér kakitól. Ahogy picit beljebb megyünk, megérzem amire már kint figyelmeztetett a guide, azt az orrfacsaró szagot ami a temérdek ürüléktől van. Ami nagyon durva az az, hogy tömegével hemzsegnek a csótányok.Ezt így nehéz elmondani, de kb. 50 kamion kaki van bent. Munkások dolgoznak fent a magasban. Kötéllétrák lógnak le a mennyezetről, és szedik a fészkeket a nem túl biztonságos kötelekből készült, kifeszített állványokról. Borzalmas munka, ja és néhányan itt bent alszanak egy kunyhóban. Kifelé jövet a fákon egy csomó majmot látunk. Ezek olyan vörös színűek, és nagyon szelídek.
Itt is pár fotó, és megyünk vissza a buszhoz.
Kb. 100-120Km-re lehet a város, Sandakan. Odafelé vezető úton csak a végtelen olaj pálma ültetvényeket látjuk. Ebbe bele is bóbiskolok. Majd megérkezünk a reptérre, engem kiraknak, a többiek pedig tovább mennek a városba. Jó korán kiértem, van még vagy 3 órám az indulásig. Van időm átgondolni mennyi minden történt velem az esőerdőben az elmúlt három napban. Rengeteg élmény, érdekes dolgok, még szinte fel sem fogtam.. Egy valami biztos, mégpedig az, hogy ezt nem lehet lefényképezni, ezt át kell élni! Szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehettem, és átélhettem ezeket az élményeket. Nekem örökre beleégett a retinámba, amiket itt láttam. Rájöttem, hogy a természet a föld ura, és mi csak használjuk azt, de csak addig amíg azt Ő engedi!! Ezt sokan, és könnyen kimondják, de komolyan kevesen gondolják.
Felszáll a gépem. Irány vissza Kota Kinabauba. Annyira furcsa, hogy az előbb még az őserdőben a folyón egy motorcsónakban ültem, most meg egy repülőn. Megint csak egy 40 perces út, de az egyik legborzalmasabb út volt. Sokat repültem már, de most kicsit megijedtem. Először csak olyan érzés volt mintha eltévedt volna a gépünk. Össze vissza kanyarogtunk, aztán borzalmasan elkezdett dobálni, rázkódni. Végig felhőben voltunk,nem lehetett látni még azt sem, hogy milyen magasan vagyunk. Hirtelen drasztikus magasságváltoztatások, amit a pilóta idézett elő. Volt, hogy hirtelen úgy az égnek emelte a gépet, hogy mindenki felhördült. Nem volt túl jó hangulat a gépen. Nem értettem az egészet.
Végre földet érünk. A 40 percből több mint egy óra lett. Taxit fogok, irány a múltkori backpacker-es hely, az bevált. Esik az eső. A taxis mondja nekem, hogy nem érti az időjárást, minden felcserélődött. Az mondja hajnal öt óta esik. Ilyenkor nem lenne szabad esnie ennyi ideig, mert száraz évszak van. Ilyenkor csak egy-két órát szokott esni. Na de megérkeztem, és már el is áll az eső. Meg kapom a dorm számot, belépek az ajtón, és kit látnak szemeim, hát azt az ausztrál csajszit, akitől három nappal ezelőtt elköszöntem. Ő is visszajött ide. Rövid élménybeszámoló, leadom a koszos ruháimat mosni, mert már elég erős az aurám "színe" és megyek le a marketekhez vacsizni. Majd vissza a bázisra, és alvás.
Öt óra húsz van. Nagyon nem esik jól a korán kelés, de megyünk elefántcsordára vadászni :-) Tudni kell, hogy a Borneon élő elefántok a világon a legkisebbek .
A fákról lecseppenő víz, minden este elkezd kopogni a bádogtetőn, és olyan mintha esne az eső. Ez egész délelőttig tart. Mi már el is indulunk, mikor még a többiek, csak készülődnek. Ma nincs akkora köd, mint tegnap volt. Úgy néz ki, hogy szép időnk lesz, amíg nem jön egy nagy esőfelhő. Még mindig pazar látvány ahogy félig párába van az erdő, és a napfelkelte is megér egy misét. Majmokat látunk a part menti fákon a fejünk felett, de már meg sem állunk, a fura alakú színes madarak keresztbe-kasul repkednek, de mi csak megyünk, fontosabb dolgunk van. Kb. 15 perc és megérkezünk az Ox-Bow Lakehez vezető csatornához, és bemegyünk rajta. A guideunk tegnap azt mondta, hogy itt maradnak éjszakára az elefántok, ezért szinte biztos, hogy megtaláljuk őket ha korán kijövünk. Na rajtunk nem múlik a dolog. Egyszer csak a part közelében leállítja a motorcsónak motorját, és csak fülelünk. Nem sokáig kell hallgatózni, hamar meghalljuk ahogy recsegnek a faágak. Bemérjük az irányt, és már indulunk is. VÁÁÁÁ..... Megvannak! Gyorsan oda csorgunk, és már kattognak is a fényképezőgépek. Nem vesznek rólunk tudomást, de beljebb mennek ahol sűrűbb a bozót. Itt nem tudjuk őket fényképezni. Azt mondja a guide, hogy kb. húsz-harminc elefánt lehet ebben a csordában. Átállunk pár méterrel arrébb, és jól tesszük, mert itt van egy csomó elefánt egy kupacban, és nem olyan sűrű a bozótos.
Én már videóra kapcsolom a fényképezőgépet, mert nagyon zajlik az esemény. Néha kikapcsolom egy-egy fényképre, szerencsétlenségemre, mert pont akkor adnak ki olyan hangokat, hogy majdnem beszakad a dobhártyám. Itt van velünk szemben egy anya és borja, nincs köztünk talán öt méter!!! Fantasztikus!!
 |
Aztán egy pillanatra majdnem becsinálok, amikor trombitál egy hatalmasat az anya elefánt, és elindult felénk, de szerencsére résen van a guideunk, és hátrébb áll gyorsan. Azt mondja, hogy kicsit mérges lett, mert túl közel vagyunk a borjához.
Ez a reggel ennél izgalmasabb már nem is lehetne. Sokat időzünk itt és csak fotózunk, meg fotózunk. Lassan menni kell vissza, mert reggeli idő van. Elköszönünk a csordától, és gyorsan visszafelé vesszük az irányt. Útközben az egyik fán találunk pár orangutant. Édesek. Egy anya, és a gyereke. Itt is elvagyunk néhány percet. Ez tökéletes reggel, ennél jobbat álmodni sem mertem. Csak azt sajnálom, hogy ez az utolsó programom itt. Visszaérünk a lodgeba, már javában megy a reggeli. Bekapcsolódunk mi is. Jól megtömöm magam, mert tudom, hogy csak késő délután fogok tudni ebédelni, amikor visszamentem Kota Kinabaluba. Reggaeli után összepakolom a holmimat. Mikor ide érkeztem vizes lett az egyik pólóm, ez volt három napja, kiakasztottam száradni, és még mindig ugyan olyan vizes mint volt. Ennyit a páratartalomról :-)
Kongatnak, check-out van. Kipakolom a hátizsákokat, kitöltöm a nyomtatványt, és már indulunk is. Beszállunk a motorcsónakba, és átvisznek a túloldalra. Ott az Ausztrál pár meg én átszállunk egy kisbuszba, a többiek meg egy nagyobb buszba. Van még egy programunk délelőttre. Elmegyünk Gomantong Cave-hez. Ez egy hatalmas barlangszerű sziklahasadék, amiben szó szerint millió szám élnek denevérek. Ez Borneo legnagyobb ilyen hasadéka. Ez a hely azért érdekes, mert itt szedik a legtöbb kajának, kozmetikai szereknek, gyógyászati szereknek szánt denevér fészkeket, amit állítólag arany áron árulnak. Kétféle fészek van, az egyik fekete, a másik fehér színű. A fekete olcsóbb, ennek a súlya is kisebb, és ebből különböző dolgok készülnek. A fehér viszont nagyon drága, ezt használják az éttermek, és nehezebb is. A fehér kilójáért akár 60-70 ezer Ft-ot is kérhetnek. Nesze egyél fészeklevest.
Ha akarsz fényképezni fizetni kell kb. kétezer pár száz forintnak megfelelő ringitet. Ez a lehúzás. Az információs épülettől néhány száz méteres padlókból kiépített stégszerű út vezet a dzsungelen keresztül. Odaérünk a barlang bejáratához. Ez tényleg hatalmas.
Bent ugyanúgy járda van kiépítve fából, ami nagyon csúszik az állandó nedvességtől, és denevér kakitól. Ahogy picit beljebb megyünk, megérzem amire már kint figyelmeztetett a guide, azt az orrfacsaró szagot ami a temérdek ürüléktől van. Ami nagyon durva az az, hogy tömegével hemzsegnek a csótányok.Ezt így nehéz elmondani, de kb. 50 kamion kaki van bent. Munkások dolgoznak fent a magasban. Kötéllétrák lógnak le a mennyezetről, és szedik a fészkeket a nem túl biztonságos kötelekből készült, kifeszített állványokról. Borzalmas munka, ja és néhányan itt bent alszanak egy kunyhóban. Kifelé jövet a fákon egy csomó majmot látunk. Ezek olyan vörös színűek, és nagyon szelídek.
Itt is pár fotó, és megyünk vissza a buszhoz.
Kb. 100-120Km-re lehet a város, Sandakan. Odafelé vezető úton csak a végtelen olaj pálma ültetvényeket látjuk. Ebbe bele is bóbiskolok. Majd megérkezünk a reptérre, engem kiraknak, a többiek pedig tovább mennek a városba. Jó korán kiértem, van még vagy 3 órám az indulásig. Van időm átgondolni mennyi minden történt velem az esőerdőben az elmúlt három napban. Rengeteg élmény, érdekes dolgok, még szinte fel sem fogtam.. Egy valami biztos, mégpedig az, hogy ezt nem lehet lefényképezni, ezt át kell élni! Szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehettem, és átélhettem ezeket az élményeket. Nekem örökre beleégett a retinámba, amiket itt láttam. Rájöttem, hogy a természet a föld ura, és mi csak használjuk azt, de csak addig amíg azt Ő engedi!! Ezt sokan, és könnyen kimondják, de komolyan kevesen gondolják.
Felszáll a gépem. Irány vissza Kota Kinabauba. Annyira furcsa, hogy az előbb még az őserdőben a folyón egy motorcsónakban ültem, most meg egy repülőn. Megint csak egy 40 perces út, de az egyik legborzalmasabb út volt. Sokat repültem már, de most kicsit megijedtem. Először csak olyan érzés volt mintha eltévedt volna a gépünk. Össze vissza kanyarogtunk, aztán borzalmasan elkezdett dobálni, rázkódni. Végig felhőben voltunk,nem lehetett látni még azt sem, hogy milyen magasan vagyunk. Hirtelen drasztikus magasságváltoztatások, amit a pilóta idézett elő. Volt, hogy hirtelen úgy az égnek emelte a gépet, hogy mindenki felhördült. Nem volt túl jó hangulat a gépen. Nem értettem az egészet.
Végre földet érünk. A 40 percből több mint egy óra lett. Taxit fogok, irány a múltkori backpacker-es hely, az bevált. Esik az eső. A taxis mondja nekem, hogy nem érti az időjárást, minden felcserélődött. Az mondja hajnal öt óta esik. Ilyenkor nem lenne szabad esnie ennyi ideig, mert száraz évszak van. Ilyenkor csak egy-két órát szokott esni. Na de megérkeztem, és már el is áll az eső. Meg kapom a dorm számot, belépek az ajtón, és kit látnak szemeim, hát azt az ausztrál csajszit, akitől három nappal ezelőtt elköszöntem. Ő is visszajött ide. Rövid élménybeszámoló, leadom a koszos ruháimat mosni, mert már elég erős az aurám "színe" és megyek le a marketekhez vacsizni. Majd vissza a bázisra, és alvás.
2012. április 22., vasárnap
River, és jungle tour
Reggel fél hat van, úgy hallom, hogy esik az eső. Kimegyek a teraszra, és nem látok el a folyóig sem, pedig néhány méterre van a kunyhómtól. Mellesleg ez Borneo leghosszabb folyója a maga 560 Km-ével. Összeszedem magam, mert hatkor indulunk ki a folyóra motorcsónakkal. Hat óra, kongatnak is, megyek. Ja, minden program előtt kongatnak, legyen az túra, reggeli vagy ebéd. A srác mellett jobbra látható a gong.
 |
| A guide, és a gong. |
Kimegyek a stégre, hát ez nem eső, hanem csak pára, ami lecsapódik a fa lombján, és lecsöpög. Elindulunk. A látótávolság nem túl nagy. Gondoltam trópusi esőerdőben, közel az egyenlítőhöz jó meleg lesz hajnalban is. No, tévedtem. Hideg az nincs, de a motorcsónak menetszele azért nem esik túl jól. Ébred a természet. Varázslatos ahogy kezd felszállni a pára, és nyüzsögnek a madarak, repkednek a papagájok.
 |
| A felszálló pára |
Krokodil megint volt, meg egy csomó féle majom. Na szuper madaras fotót nem tudok feltenni, mert azokat nem egyszerű lefényképezni. Másfél óra, és visszaérünk a lodge-ba. Reggelizünk. Nagyon bőséges a kaja, és nagyon finom is. Annyit eszel amennyi beléd fér. Be van táblázva a napunk. Nem sok szabadidőt hagynak itt. Reggeli után indulás egy három órás gyalogos dzsungel túrára. Most nem túl aktív a vadvilág, de azért látunk néhány apróságot. Amiből rengeteg van, az a pióca. Nem győzöm magamról leszedni őket, pedig hosszú nadrág van rajtam. Valami vadmacska féleség lábnyomot is találunk, meg különböző csúszó- mászókat.
 |
| A nevét nem tudom |
Vissza megyünk, és már ebédelünk is. Ebéd után van egy kis idő lazítani, mielőtt mennénk a következő motorcsónakos túrára, na nem sok csak 2-3 óra. Kicsit ledőlök, hamar el is alszom, mert már eléggé kimerültem. Lehet, hogy keveset alszom? Talán igen, mert sajnálom az időt az alvásra. Mielőtt elaludtam volna már dörgött, meg villámlott. Gondoltam megint egy tízperces eső lesz.
Na megint tévedtem. Kb. négy óra hossza alatt annyi eső esett, mint Magyarország egész éves csapadékmennyisége.
 |
| Egy kicsit esik :-) |
A gongra ébredek. Gyorsan összekapom magam. Az eső még mindig esik. Gondolkodom, menjek vagy ne menjek, hisz szakad az eső. Végül is van esőkabátom, és csak egyszer vagyok itt, gyerünk. Csak a Holland pár, meg egy Amerikai pár van a csónakban. Az Ausztrálok úgy döntenek, hogy nem jönnek. Biztos nagyon csinos lehetek az esőkabátomban, mert a Holland srác megjegyzi, hogy úgy nézek ki most, mint egy doktor :-) Már csak rám vártak, indulás. Tiszta őrültek vagyunk, elindulunk a szakadó esőben. Mielőtt beszálltam volna a csónakba, feldobtam a kérdést : mit fogunk látni? a guide csak annyit mondott mosolyogva, lehet, hogy semmit. Nem baj, kalandnak kell felfogni. Elindulunk, és úgy húsz perc múlva el is áll az eső. Na ugye, csak pozitívan!!Egyszer csak bal oldalon egy fán megpillantunk egy orangutan családot. Nem akarok hinni a szememnek. Talán azért, mert még nem láttam ezeket az állatokat a természetes élőhelyükön, hanem csak állatkertben. Őrült jó!! Egy kicsit elidőzünk itt a közelükben, és gyönyörködünk bennük, majd továbbállunk.
 |
| Orangutan |
Elmegyünk a tőlünk 8-10 km-re lévő Ox-Bow Lake-re. Itt izgalmas kalandot élünk át. Megtaláljuk azt az elefántcsordát, amelyik néhány nappal ezelőtt a lodge mellett ment el. Elképesztő.....csendben figyeljük ahogy esznek, közlekednek. Kezd lemenni a nap, szürkül.
 |
| Naplemente |
Tudják, hogy itt vagyunk, az egyik srác bevilágít az elemlámpájával a bozótba ahol van az egyik elefánt, az megáll, figyel, és baromi hangos üvöltéssel jelez a többieknek....szerintem. Úgy közlekednek a dzsungelben mint egy buldózer, nincs előttük akadály, és közben hatalmas zajt csapnak. Mennünk kell vissza, mert mindjárt vacsora idő van, de megígéri a guide, hogy holnap reggel korábban kijövünk, és meglessük őket. Visszafelé már korom sötétbe megyünk, csillagos az ég, és tök jól néz ki este is az erdő. Olyan sejtelmes. Nagyon nem bántam meg, hogy eljöttem.
Visszaérünk, már kongatnak is, vacsora. Bekajálok, aztán még egy éjjeli dzsungeltúra.
Megint baromi fáradt vagyok. Izgalmas, és nagyon jó volt ez a nap is. Jó éjt!
2012. április 21., szombat
Kinabatangan River
Ápr. 20.
Korán van, még sötét van. Alig birok felkelni, nagyon álmos vagyok, de muszáj. Összeszedem magam, kipakolok a folyosóra, hogy ne keltsem fel a többieket, de Andrew felkel, és elköszön. Tegnap mutattam neki pár fényképet Plawanról. Volt már a Fölöp szigeteken, de azt mondta, hogy ilyen szép helyeket nem látott. Elhatározta, hogy visszamegy. El is kérte az útitervet.
Elkészültem a pakolással, felmegyek a tetőteraszra és szívom a friss tiszta levegőt, aztán észre veszem, hogy megjött a taxim. Leviszem a cuccaimat, és kimegyünk a reptérre, be check-olok. Felszállunk, És Irány SANDAKAN ! Már a neve is izgalmas :-) Alig hogy becsatolom a biztonsági övet, már szállunk is le. Szép idő van itt is. A reptéren már várnak a nevemmel egy táblán. Juhéé... kezdődik a kaland. Egy baj van, piszkosul fáradt,és álmos vagyok, meg nyűgös is.
Beszállunk egy mikrobuszba, és elkezdődik a történet. Bemutatkozik a guide. Bemegyünk a városba, felveszünk egy Ausztrál párt, aztán irány Sepilok az orán gután rehabilitációs központ. Nagy élményt vártam, de csak a reklámja jó. Megnézünk egy videót a majmokról, majd egy etetést látunk élőben. Szerintem kihagyható
Tovább megyünk egy étterembe, és megebédelünk, na ezt már nagyon vártam. Kaja után kicsit elpilledtem. Ébresztenek, hogy megyünk. Az egyik szállodából felveszünk még egy párt, ők Hollandok. Elindulunk a "bázisra", irány az esőerdő. Néhány falun keresztül megyünk, aztán igen szomorú a látvány. Végeláthatatlan olaj pálma ültetvények az őserdő helyén. Kicsit megint bealszok, aztán arra ébredek, hogy szétráz a kocsi. Olyan útra tértünk le, ami szinte járhatatlan, közben ömlik az eső, de öt perc és már süt is a nap. Pár kilométer zötykölődés után egy folyó partra érkezünk. A sofőr nyomja a dudát, a túlpartról pedig már indul is egy motorcsónak értünk. Beülünk, és átvisz a túloldalra, ott van a bázis. Egy rövid eligazítással kezdődik a program. Egy kicsit aggódva hallom, hogy ha bárkinek bármi baja van,pl.hasfájás, csípés, harapás, akár éjjel, akár nappal, az azonnal menjen "staff house"-ba, és jelezze. Beírjuk magunkat a vendég nyilvántartó könyvbe. Visszalapozok egész az elejéig a vaskos könyvbe, hátha volt itt már Magyar vendég. Nem volt egy sem. Megkapom a bungimhoz kulcsot, beköltözök. Közvetlen a folyó parton van. Nem gatyáznak, pontos programterv van. Beülünk a motorcsónakba, és elindulunk a folyón. Nem megyünk talán 80 métert sem, rögtön megállunk mert a parton egy krokodil van. A bungimtól alig 80 méterre!!!!!!
Basszus, csak most döbbenek rá, hogy ez nem vicc. Valóban a Borneói esőerdő kellős közepén vagyok, valódi vadállatokkal körülvéve! Még jó, hogy kötöttem biztosítást. Megyünk tovább, és egyszer csak kinyílik a vadvilág ajtaja. Mintha mi ott sem lennénk, nem vesznek tudomást rólunk az állatok. Színes papagájok, madarak, majmok ezrével. Ez hihetetlen! Karnyújtásnyira rohangálnak a különbözőféle majmok, ügyet sem vetve ránk.
Esteledik, megy le a nap. Megfordulunk, elindulunk vissza felé. Látunk egy krokodilt, de csak a szeme van kint a vízből. Komolyan mondom teljesen olyan az egész mint ha benne lennék a Discovery egyik műsorában. El sem hiszem, hogy itt vagyok.
Visszaérünk, alig hogy kiszállunk, egy óra múlva vacsora van. Nem is baj, nagyon éhes vagyok. A kaja nagyon finom, egy Maláj szakácsunk van.
Vacsora után fél órával indulunk egy éjszakai dzsungel sétára (night walk). Bérelek egy gumicsizmát, meg elemlámpát. A vezetőnk eligazítást tart, és elmondja, hogy nem veszélytelen kimenni a dzsungelbe éjjel. Meséli, hogy négy nappal ez előtt vonult el lefelé egy elefánt csorda, ami hamarosan várható, hogy visszafelé is erre fognak jönni. Ha jönnének esetleg, akkor senki ne fényképezzen, mert megvadulnak, és eltaposnak. Pár évvel ez előtt egy Német turista így járt. Valamiért nem szeretnék elefántokkal találkozni ma éjjel! Nem viszek magammal fényképező gépet. Gondoltam este van, meg nem is igazán számítok semmi látnivalóra. Na ebben tévedtem. Nem lenne jó kint tölteni egyetlen éjszakát sem a vadonban. Bokáig érő sár van, alig lehet menni benne. Ami szép volt az egy madár, úgy fejmagasságban ült egy ágon, és aludt. Citromsárga, lila, kék színű volt....csodaszép. Ami kevésbé volt szép pl. különböző ízeltlábúak,pókok, sáskák, hernyók, na meg skorpió... Nemááá!! Kezdek betojni. Mi lesz velem éjjel!? Aztán egyszer csak mire bukkanunk, hát egy nagy rakás elefánt kakira. Nem kamuzott a srác, tényleg itt lófrálnak a környéken. Visszaérünk a lodge-ba, lemosom a csizmát. Lezuhanyozok. Mikor vetkőzök le arra leszek figyelmes, hogy csupa vér a pólóm háta. Mi a fene?? Aztán lenézek a földre, és egy 60-70 cm ujjnyi vastag vércsíkot látok. A vércsík végén pedig egy piócát. Basszus, bemászott a pólóm alá. Ez semmi, de még mindig vérzik, nem akar elállni. Leragasztom, és ennyi.
Írom a bejegyzést, és ideugrik az orrom elé egy hatalmas sáska, a fejem felett egy denevér próbál vacsorát szerezni magának, a lábamnál meg egy kis béka ugrál, és ezek a hangok amik jönnek minden honnan....eszméletlen. Aki nincs jóba a természettel az ne jöjjön ide!!
Valahogy el kéne aludni :-)
Korán van, még sötét van. Alig birok felkelni, nagyon álmos vagyok, de muszáj. Összeszedem magam, kipakolok a folyosóra, hogy ne keltsem fel a többieket, de Andrew felkel, és elköszön. Tegnap mutattam neki pár fényképet Plawanról. Volt már a Fölöp szigeteken, de azt mondta, hogy ilyen szép helyeket nem látott. Elhatározta, hogy visszamegy. El is kérte az útitervet.
Elkészültem a pakolással, felmegyek a tetőteraszra és szívom a friss tiszta levegőt, aztán észre veszem, hogy megjött a taxim. Leviszem a cuccaimat, és kimegyünk a reptérre, be check-olok. Felszállunk, És Irány SANDAKAN ! Már a neve is izgalmas :-) Alig hogy becsatolom a biztonsági övet, már szállunk is le. Szép idő van itt is. A reptéren már várnak a nevemmel egy táblán. Juhéé... kezdődik a kaland. Egy baj van, piszkosul fáradt,és álmos vagyok, meg nyűgös is.
Beszállunk egy mikrobuszba, és elkezdődik a történet. Bemutatkozik a guide. Bemegyünk a városba, felveszünk egy Ausztrál párt, aztán irány Sepilok az orán gután rehabilitációs központ. Nagy élményt vártam, de csak a reklámja jó. Megnézünk egy videót a majmokról, majd egy etetést látunk élőben. Szerintem kihagyható
Tovább megyünk egy étterembe, és megebédelünk, na ezt már nagyon vártam. Kaja után kicsit elpilledtem. Ébresztenek, hogy megyünk. Az egyik szállodából felveszünk még egy párt, ők Hollandok. Elindulunk a "bázisra", irány az esőerdő. Néhány falun keresztül megyünk, aztán igen szomorú a látvány. Végeláthatatlan olaj pálma ültetvények az őserdő helyén. Kicsit megint bealszok, aztán arra ébredek, hogy szétráz a kocsi. Olyan útra tértünk le, ami szinte járhatatlan, közben ömlik az eső, de öt perc és már süt is a nap. Pár kilométer zötykölődés után egy folyó partra érkezünk. A sofőr nyomja a dudát, a túlpartról pedig már indul is egy motorcsónak értünk. Beülünk, és átvisz a túloldalra, ott van a bázis. Egy rövid eligazítással kezdődik a program. Egy kicsit aggódva hallom, hogy ha bárkinek bármi baja van,pl.hasfájás, csípés, harapás, akár éjjel, akár nappal, az azonnal menjen "staff house"-ba, és jelezze. Beírjuk magunkat a vendég nyilvántartó könyvbe. Visszalapozok egész az elejéig a vaskos könyvbe, hátha volt itt már Magyar vendég. Nem volt egy sem. Megkapom a bungimhoz kulcsot, beköltözök. Közvetlen a folyó parton van. Nem gatyáznak, pontos programterv van. Beülünk a motorcsónakba, és elindulunk a folyón. Nem megyünk talán 80 métert sem, rögtön megállunk mert a parton egy krokodil van. A bungimtól alig 80 méterre!!!!!!
 |
| Nem kéne úszni egyet a folyóban!? |
Basszus, csak most döbbenek rá, hogy ez nem vicc. Valóban a Borneói esőerdő kellős közepén vagyok, valódi vadállatokkal körülvéve! Még jó, hogy kötöttem biztosítást. Megyünk tovább, és egyszer csak kinyílik a vadvilág ajtaja. Mintha mi ott sem lennénk, nem vesznek tudomást rólunk az állatok. Színes papagájok, madarak, majmok ezrével. Ez hihetetlen! Karnyújtásnyira rohangálnak a különbözőféle majmok, ügyet sem vetve ránk.
Esteledik, megy le a nap. Megfordulunk, elindulunk vissza felé. Látunk egy krokodilt, de csak a szeme van kint a vízből. Komolyan mondom teljesen olyan az egész mint ha benne lennék a Discovery egyik műsorában. El sem hiszem, hogy itt vagyok.
Visszaérünk, alig hogy kiszállunk, egy óra múlva vacsora van. Nem is baj, nagyon éhes vagyok. A kaja nagyon finom, egy Maláj szakácsunk van.
Vacsora után fél órával indulunk egy éjszakai dzsungel sétára (night walk). Bérelek egy gumicsizmát, meg elemlámpát. A vezetőnk eligazítást tart, és elmondja, hogy nem veszélytelen kimenni a dzsungelbe éjjel. Meséli, hogy négy nappal ez előtt vonult el lefelé egy elefánt csorda, ami hamarosan várható, hogy visszafelé is erre fognak jönni. Ha jönnének esetleg, akkor senki ne fényképezzen, mert megvadulnak, és eltaposnak. Pár évvel ez előtt egy Német turista így járt. Valamiért nem szeretnék elefántokkal találkozni ma éjjel! Nem viszek magammal fényképező gépet. Gondoltam este van, meg nem is igazán számítok semmi látnivalóra. Na ebben tévedtem. Nem lenne jó kint tölteni egyetlen éjszakát sem a vadonban. Bokáig érő sár van, alig lehet menni benne. Ami szép volt az egy madár, úgy fejmagasságban ült egy ágon, és aludt. Citromsárga, lila, kék színű volt....csodaszép. Ami kevésbé volt szép pl. különböző ízeltlábúak,pókok, sáskák, hernyók, na meg skorpió... Nemááá!! Kezdek betojni. Mi lesz velem éjjel!? Aztán egyszer csak mire bukkanunk, hát egy nagy rakás elefánt kakira. Nem kamuzott a srác, tényleg itt lófrálnak a környéken. Visszaérünk a lodge-ba, lemosom a csizmát. Lezuhanyozok. Mikor vetkőzök le arra leszek figyelmes, hogy csupa vér a pólóm háta. Mi a fene?? Aztán lenézek a földre, és egy 60-70 cm ujjnyi vastag vércsíkot látok. A vércsík végén pedig egy piócát. Basszus, bemászott a pólóm alá. Ez semmi, de még mindig vérzik, nem akar elállni. Leragasztom, és ennyi.
Írom a bejegyzést, és ideugrik az orrom elé egy hatalmas sáska, a fejem felett egy denevér próbál vacsorát szerezni magának, a lábamnál meg egy kis béka ugrál, és ezek a hangok amik jönnek minden honnan....eszméletlen. Aki nincs jóba a természettel az ne jöjjön ide!!
Valahogy el kéne aludni :-)
2012. április 20., péntek
Kota Kinabalu
Ápr. 19.
Nagyon jót aludtam, igaz kicsit túlhűtött a klíma, de azért jó volt.
Gondolom észre vettétek, hogy több bejegyzés is felkerült egyszerre. Na ez azért van, mert itt ahol most megszálltam viszonylag gyors a net.
 |
| Szerény hajlékom |
A terv az, hogy holnap át repülök Sandakanba, és részt veszek egy három napos dzsungel túrán amiben benne van Sepilok is, meg Kinabatangan River is. Remélem érdekes lesz.
Ma reggel kicsit lustálkodva keltem, kb. fél nyolc körül. Az Öreg ausztrál fickó már volt itt egyszer, amúgy 68 éves, és felajánlotta, hogy eljön velem és megmutatja a környéket. Na a délelőtt el is ment ezzel. Egyébként gyönyörű a környék.
 |
| utcakép |
Irigylem az itt lakókat. Nagyon rendbe tartják a várost, minden hajnalban takarítanak. betartják a szabályokat, a rendőrök nem dísznek vannak. Egy katolikus országból átjöttem nem egy muszlim országba nem egész két óra alatt. Picit fura érzés, meg kell szokni a hirtelen kutúra váltást.
Piszok meleg van, és ehhez jön még vagy 1000%-os páratartalom, szinte harapni lehet a levegőt. Jéé, most veszem észre, hogy esik az eső. Nem számít, ez itt mindennapos. Nem kellett öt perc és már el is állt. Na megyek kajálni valamit. Az öreg szólt, hogy eljön velem.
Lemegyünk a város azon részére ahol sok kis market van. Nincs messze tőlünk, pár száz méterre vannak. Az egyik indiai szerű kajáldába beülünk, és megebédelünk. Az öreg valami csirke szeleteket eszik egy csomó zöldséggel, én pedig egy kisebb vödörnyi levest csirkehússal, meg olyan zöldségekkel amiket életemben még nem is láttam nem hogy még ettem. Finom volt, és kiadós. Visszafelé benézünk egy mallba, gondoltam körülnézek mi mennyibe kerül. Műszaki cikket nem kell venni itt. Aztán egy gyümölcs, és halpiacot nézünk meg.
 |
| Zöldség piac |
Itt jó pofizunk az eladókkal, aztán veszek egy raklap gyümölcsöt, még olyat is amiket soha nem is ettem. Finom mind. Aztán körülnézünk a kis ajándéktárgyak között is. Kicsit csalódott vagyok mert nem sok érdekes dolog van. Egész nap együtt lógtunk Andrewal. Elmesélte, hogy hét évet élt Thaiföldön, és most új otthont, és feleséget keres magának. Lehet, hogy ide fog költözni Malaysiaba. Mielőtt át jött volna Ázsiába két évig egy nagy vitorlás hajón élt és körbe vitorlázta Ausztrália legszebb helyeit. Érdekes fickó, és jó fej. Visszamegyünk a bázisra. Épp a bejegyzésemet írogatom, amikor belép a szobába a másik lakótársam az Ausztrál csajszi. Kérdezi, hogy nem akarunk e vacsorázni, mert tíz perc múlva jönnek az újdonsült barátai, és lemennek a marketba. Andrew nemet mond, mert nem jó a gyomra most, én meg gondoltam miért ne.Lemegyünk egy kávézó elé, és ott találkozunk a többiekkel. Két srác, három csaj, meg én. Az egyik csaj aki a lakótársam azt tudjuk, hogy Ausztrál, egy másik csaj Olasz, a többiek meg Svédek. Mindenki jó arcnak tűnik. Beülünk egy hangulatos nyitott helyre, megkajálunk, és be megyünk a sűrűbe, csak úgy sétálunk, nézelődünk. Később az olasz csaj elköszön, mennie kell. Mi lemegyünk a partra. Mindenki elmeséli az utazási sztoriait, jókat nevetünk. Fél tizenegy körül vissza megyünk a bázisra. Nagyjából összepakolok holnapra, lefürdök, megrendelem a taxit reggelre, meg miegymás. Éjfél körül sikerül is ágyba kerülnöm. Marad is 4,5 órám aludni, ami valljuk be nem sok.
2012. április 18., szerda
Megyek Malaysiába, vagy nem??
Ápr.18.
Reggel fél nyolckor kelek, mert meg akarom keresni a szervizt. Leszaladok a szemközti kis kajáldába, gyorsan megreggelizek, aztán fogok egy taxit ami nem is olyan egyszerű, mert ez a hely ahova mennem kéne a China Town mellett van, és minden taxis dupla árat kér, mert arra mindig dugó van. Végül kb. a negyedik taxis igent mond, és elvisz. Tényleg hatalmas a dugó, kb. 35 percig mentünk ami normál esetben csak 10 perc lenne. A taxis próbál behúzni a csőbe: Mondja nekem, hogy ő megvár és vissza is visz, ezért ne fizessem ki neki még. Persze én azért kifizettem neki , nem akartam, hogy hiszti legyen a várakozás miatt. Megvan az épület, felmegyek a kilencedikre. Megmutatom mi a baja a gépnek, és hogy rettentően sürgős lenne, mert du. három negyvenötkor indul a gépem. A kis hölgy elviszi hátra a szerelőkhöz, majd pár perc múlva visszajön, és közli, hogy legkorábban du.2-re tudják megcsinálni. Na most mi legyen?? Azt találtam ki, hogy rizikózok, aki mer az nyer alapon. Mondom a néninek, hogy én most itt hagyom a gépet, és visszajövök egyre a csomagjaimmal, és innen megyek a reptérre. Ez szerinte is jó ötlet. Na jó, taxi, vissza a bázisra, összepakol, kijelentkezik, taxi megint és vissza a China Town-ba. Már dél van és én piszok éhes vagyok. Mielőtt felmennék a szervizbe, előtte kaja után nézek. Egy szűk utcácskában találok is egy piacot, ahol biztos ami biztos beszerzek néhány banánt. Aztán bemegyek egy amolyan bevásárló központ szerű épületbe, ahol egy kínai gyorsétkezdét veszek célba. Na ez igazán érdekes helyzet volt, mert valószínű, hogy előttem még nem járt ott európai ember. Minden tekintet rám szegeződik, próbálom álcázni, hogy engem nem zavar, és rutinosnak tűnően, mintha csak tudnám, hogy mi a nyavaját akarok enni, de sajnos gőzöm sincs arról, hogy mit választottam. Mindegy, megettem és végül is jó volt, csak kevés. Sejtettem, ezért is vettem banánt. Gyerünk fel a szervizbe. Topogva várom a gépem. Már fél kettő! Nem bírom tovább, berontok az üvegajtón és megkérek egy nőt, hogy nézzen utána a gépemnek. El is megy, majd jön vissza, hogy szét van szedve a gépem, és ez és ez a baja, meg ennyibe kerül a javítás. Kérdezi, hogy mi legyen. A javítás ára annyi mintha vennék egy gagyi gépet, ezért úgy döntök, hogy javítsuk meg...de villám gyorsan, mert megy a gépem!!!!!! Szegény néni futva megy szólni a szerelőnek, hogy gyorsan csinálja meg. Végül már esélytelennek éreztem, hogy kész lesz, amikor jön a néni és hozza a papírokat. Na végre! Megírja a számlát, aztán hozza is a gépet. Ránézek az órára, és kettő már el múlt néhány perccel. Basszus, futás le, aztán rohanok abba az irányba ahonnan jöttem, mert ott ahol a szerviz van nincsenek taxik. Pár száz métert kell futnom, meg egy hídon kell átmennem, hogy legyen esélyem taxit fogni. Nagy nehezen sikerül egyet találni. Az órát meg sem merem nézni. Irány a reptér. Elindulunk, és baromi nagy a dugó ahogy azt mondtam. Végtelennek tűnik az út a reptér felé,de a sofőrön nem múlik, ő nyomja neki ahogy csak tudja. Egyszer csak megérkezünk. Kiszállok a kocsiból, ránézek az órára, és három óra múlt tíz percel. Három negyvenötkor indul a gépem! Azért még megpróbálom, hátha sikerül. Rohanok ahogy csak tudok, éééés ki van írva a check in close. ÁÁÁÁÁÁ NEEEEE!!!! Nem baj, ne add fel! Szaladok a check in pulthoz, és lás csodát még ott ült egy nő akinél be tudtam adni a csomagomat még. Pedig már szinte biztos voltam benne, hogy lekésem a gépet. Később világossá vált, hogy miért értem el a gépet, semmi extra csak közel két órát késett.
A lényeg az, hogy elértem és itt ülök rajta. Már sötét van mikor landolunk, ezért nem sokat látok a városból. Felveszem a csomagomat, kimegyek a váróba, keresek egy pénzváltót. Nem volt nehéz mert, csak egy van. Fogok egy taxit és irány a város. Kiderül én vagyok a taxisomnak az első magyar utasa, meg az is, hogy D-K Ázsiában ez a legbiztonságosabb országok közé tartozik.
A város központban foglalok szállást, szintén egy hátizsákos. Ez egészen más mint Manilában. Itt a bejáratnál le kell venni a papucsot, gyönyörű rend, és tisztaság van. Megkapom a dorm számot, és felmegyek. Kop-kop, benyitok és egy 70 körüli bácsi ül az egyik emeletes ágy alján. Gondoltam gyorsan bemutatkozok, és rohanok enni valamit, hát nem így lett. Kérdés kérdést váltott, aztán bejött egy Ausztrál lány is, beszállt ő is a diskurzusba. Nem bántam, hogy feltartottak, mert nagyon hasznos infókhoz jutottam. Aztán végül csak leszaladtam a marketbe (piac) vacsorázni úgy este 10körül. Ez baromi jó volt. Még alig vagyok itt pár órája, de már is beleszerettem a helybe. Jó-jó Manila után minden csak jobb lehet, de akkor is nagyon tetszik itt.
Reggel fél nyolckor kelek, mert meg akarom keresni a szervizt. Leszaladok a szemközti kis kajáldába, gyorsan megreggelizek, aztán fogok egy taxit ami nem is olyan egyszerű, mert ez a hely ahova mennem kéne a China Town mellett van, és minden taxis dupla árat kér, mert arra mindig dugó van. Végül kb. a negyedik taxis igent mond, és elvisz. Tényleg hatalmas a dugó, kb. 35 percig mentünk ami normál esetben csak 10 perc lenne. A taxis próbál behúzni a csőbe: Mondja nekem, hogy ő megvár és vissza is visz, ezért ne fizessem ki neki még. Persze én azért kifizettem neki , nem akartam, hogy hiszti legyen a várakozás miatt. Megvan az épület, felmegyek a kilencedikre. Megmutatom mi a baja a gépnek, és hogy rettentően sürgős lenne, mert du. három negyvenötkor indul a gépem. A kis hölgy elviszi hátra a szerelőkhöz, majd pár perc múlva visszajön, és közli, hogy legkorábban du.2-re tudják megcsinálni. Na most mi legyen?? Azt találtam ki, hogy rizikózok, aki mer az nyer alapon. Mondom a néninek, hogy én most itt hagyom a gépet, és visszajövök egyre a csomagjaimmal, és innen megyek a reptérre. Ez szerinte is jó ötlet. Na jó, taxi, vissza a bázisra, összepakol, kijelentkezik, taxi megint és vissza a China Town-ba. Már dél van és én piszok éhes vagyok. Mielőtt felmennék a szervizbe, előtte kaja után nézek. Egy szűk utcácskában találok is egy piacot, ahol biztos ami biztos beszerzek néhány banánt. Aztán bemegyek egy amolyan bevásárló központ szerű épületbe, ahol egy kínai gyorsétkezdét veszek célba. Na ez igazán érdekes helyzet volt, mert valószínű, hogy előttem még nem járt ott európai ember. Minden tekintet rám szegeződik, próbálom álcázni, hogy engem nem zavar, és rutinosnak tűnően, mintha csak tudnám, hogy mi a nyavaját akarok enni, de sajnos gőzöm sincs arról, hogy mit választottam. Mindegy, megettem és végül is jó volt, csak kevés. Sejtettem, ezért is vettem banánt. Gyerünk fel a szervizbe. Topogva várom a gépem. Már fél kettő! Nem bírom tovább, berontok az üvegajtón és megkérek egy nőt, hogy nézzen utána a gépemnek. El is megy, majd jön vissza, hogy szét van szedve a gépem, és ez és ez a baja, meg ennyibe kerül a javítás. Kérdezi, hogy mi legyen. A javítás ára annyi mintha vennék egy gagyi gépet, ezért úgy döntök, hogy javítsuk meg...de villám gyorsan, mert megy a gépem!!!!!! Szegény néni futva megy szólni a szerelőnek, hogy gyorsan csinálja meg. Végül már esélytelennek éreztem, hogy kész lesz, amikor jön a néni és hozza a papírokat. Na végre! Megírja a számlát, aztán hozza is a gépet. Ránézek az órára, és kettő már el múlt néhány perccel. Basszus, futás le, aztán rohanok abba az irányba ahonnan jöttem, mert ott ahol a szerviz van nincsenek taxik. Pár száz métert kell futnom, meg egy hídon kell átmennem, hogy legyen esélyem taxit fogni. Nagy nehezen sikerül egyet találni. Az órát meg sem merem nézni. Irány a reptér. Elindulunk, és baromi nagy a dugó ahogy azt mondtam. Végtelennek tűnik az út a reptér felé,de a sofőrön nem múlik, ő nyomja neki ahogy csak tudja. Egyszer csak megérkezünk. Kiszállok a kocsiból, ránézek az órára, és három óra múlt tíz percel. Három negyvenötkor indul a gépem! Azért még megpróbálom, hátha sikerül. Rohanok ahogy csak tudok, éééés ki van írva a check in close. ÁÁÁÁÁÁ NEEEEE!!!! Nem baj, ne add fel! Szaladok a check in pulthoz, és lás csodát még ott ült egy nő akinél be tudtam adni a csomagomat még. Pedig már szinte biztos voltam benne, hogy lekésem a gépet. Később világossá vált, hogy miért értem el a gépet, semmi extra csak közel két órát késett.
A lényeg az, hogy elértem és itt ülök rajta. Már sötét van mikor landolunk, ezért nem sokat látok a városból. Felveszem a csomagomat, kimegyek a váróba, keresek egy pénzváltót. Nem volt nehéz mert, csak egy van. Fogok egy taxit és irány a város. Kiderül én vagyok a taxisomnak az első magyar utasa, meg az is, hogy D-K Ázsiában ez a legbiztonságosabb országok közé tartozik.
A város központban foglalok szállást, szintén egy hátizsákos. Ez egészen más mint Manilában. Itt a bejáratnál le kell venni a papucsot, gyönyörű rend, és tisztaság van. Megkapom a dorm számot, és felmegyek. Kop-kop, benyitok és egy 70 körüli bácsi ül az egyik emeletes ágy alján. Gondoltam gyorsan bemutatkozok, és rohanok enni valamit, hát nem így lett. Kérdés kérdést váltott, aztán bejött egy Ausztrál lány is, beszállt ő is a diskurzusba. Nem bántam, hogy feltartottak, mert nagyon hasznos infókhoz jutottam. Aztán végül csak leszaladtam a marketbe (piac) vacsorázni úgy este 10körül. Ez baromi jó volt. Még alig vagyok itt pár órája, de már is beleszerettem a helybe. Jó-jó Manila után minden csak jobb lehet, de akkor is nagyon tetszik itt.
Welcome to Manila
Ápr. 17.
Megérkezek a szálláshelyemre,egy hátizsákos szállás. Mostantól ez lesz a menő. Lifttel fel kell menni a negyedikre, kinyílik a liftajtó és rögtön szemben két méterre egy pult, ahol egy nagyon segítőkész, kedves srác áll. Rögtön ki is lettem oktatva. Túl laza vagyok, megszoktam a Palawani biztonságot. Na ezt most el kell felejteni gyorsan, és meg kell tanulni az új szabályokat. Kezdjük az elején, A fényképezőgépet nem hordjuk kívül a nadrágra akasztva, mindig a zsebeimnél legyenek a kezeim, a hátizsákot rendesen fel kell venni nem csak az egyik vállra akasztani, sűrűn ellenőrizni hátranyúlással a hátizsákot nem e van kicibzárazva,, útlevél, fontos papírok nem a hátizsákba hanem a zsebe legyen, ne hagyjam, hogy az utcán a kölykök hozzám érjenek, ha mégis akkor azonnal lökjem el magamtól, és gyorsan távozzak, ja és szerezzek be egy lakatot. Ez jól kezdődik, mintha csak a gettóban lennék. Tudtam, hogy nem biztonságos Manila csak kicsit elkényelmesedtem. Röviden ennyi a helyreigazítás, ami nagyon hasznos. Megmutatják a dormot(egy helység ahol 10-15 ágy van) amelyikben az én ágyam van. Választhattam, alsó ágyas lettem. Semmi gáz, csak aludni fogok itt, de a szagokat még szoknom kell. Jah, el is felejtettem mondani, már a harmadik napon elromlott a fényképezőgépem. Valami fényérzékelő lencse hibája lehet. Azt vettem észre, hogy amikor nincs elég fény akkor zöldre, vagy lilára vált a kijelző, ezt próbáltam kiküszöbölni úgy, hogy mindig megütögettem. Volt, hogy sikerült volt, hogy nem. Időm nincs a tétlenkedésre, mert rögtön megyek szerviz keresésre. Az eső utam az Ázsia Mall, ami Manila legnagyobb bevásárlóközpontja. Itt érdeklődöm több helyen is, és az egyik műszaki boltban kapok egy központi szerviz címet, de már zárva van. Csak holnap lesz nyitva. Rendben, akkor vissza a bázisra. Felmegyek, és egy sör társaságában elkezdem írni, és feltölteni a következő bejegyzésem.
Ja és még valamit elfelejtettem mondani. A fapados légitársaságoknak és azok akciós repjegyeinek hála van egy Borneóra szolo jegyem!!! Holnap irány Kota Kinabalu!!!! De előtte még meg kéne csináltatni a gépem.
Később aztán kiraknak pont az én asztalomra egy ládát tele jéggel, egy üveg kólát, meg egy üveg rumot. ÓÓÓ ennek nehéz ellenállni! Aztán mikor kellőképp elfáradtam irány aludni. Valamikor éjjel arra ébredek, hogy felkapcsolódik a lámpa, és bejön vagy négy francia lány (kb. hajnal 2-3 lehetett). Csörgés, zörgés, elhelyezkednek és alvás tovább.
Megérkezek a szálláshelyemre,egy hátizsákos szállás. Mostantól ez lesz a menő. Lifttel fel kell menni a negyedikre, kinyílik a liftajtó és rögtön szemben két méterre egy pult, ahol egy nagyon segítőkész, kedves srác áll. Rögtön ki is lettem oktatva. Túl laza vagyok, megszoktam a Palawani biztonságot. Na ezt most el kell felejteni gyorsan, és meg kell tanulni az új szabályokat. Kezdjük az elején, A fényképezőgépet nem hordjuk kívül a nadrágra akasztva, mindig a zsebeimnél legyenek a kezeim, a hátizsákot rendesen fel kell venni nem csak az egyik vállra akasztani, sűrűn ellenőrizni hátranyúlással a hátizsákot nem e van kicibzárazva,, útlevél, fontos papírok nem a hátizsákba hanem a zsebe legyen, ne hagyjam, hogy az utcán a kölykök hozzám érjenek, ha mégis akkor azonnal lökjem el magamtól, és gyorsan távozzak, ja és szerezzek be egy lakatot. Ez jól kezdődik, mintha csak a gettóban lennék. Tudtam, hogy nem biztonságos Manila csak kicsit elkényelmesedtem. Röviden ennyi a helyreigazítás, ami nagyon hasznos. Megmutatják a dormot(egy helység ahol 10-15 ágy van) amelyikben az én ágyam van. Választhattam, alsó ágyas lettem. Semmi gáz, csak aludni fogok itt, de a szagokat még szoknom kell. Jah, el is felejtettem mondani, már a harmadik napon elromlott a fényképezőgépem. Valami fényérzékelő lencse hibája lehet. Azt vettem észre, hogy amikor nincs elég fény akkor zöldre, vagy lilára vált a kijelző, ezt próbáltam kiküszöbölni úgy, hogy mindig megütögettem. Volt, hogy sikerült volt, hogy nem. Időm nincs a tétlenkedésre, mert rögtön megyek szerviz keresésre. Az eső utam az Ázsia Mall, ami Manila legnagyobb bevásárlóközpontja. Itt érdeklődöm több helyen is, és az egyik műszaki boltban kapok egy központi szerviz címet, de már zárva van. Csak holnap lesz nyitva. Rendben, akkor vissza a bázisra. Felmegyek, és egy sör társaságában elkezdem írni, és feltölteni a következő bejegyzésem.
Ja és még valamit elfelejtettem mondani. A fapados légitársaságoknak és azok akciós repjegyeinek hála van egy Borneóra szolo jegyem!!! Holnap irány Kota Kinabalu!!!! De előtte még meg kéne csináltatni a gépem.
Később aztán kiraknak pont az én asztalomra egy ládát tele jéggel, egy üveg kólát, meg egy üveg rumot. ÓÓÓ ennek nehéz ellenállni! Aztán mikor kellőképp elfáradtam irány aludni. Valamikor éjjel arra ébredek, hogy felkapcsolódik a lámpa, és bejön vagy négy francia lány (kb. hajnal 2-3 lehetett). Csörgés, zörgés, elhelyezkednek és alvás tovább.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)