Ápr.17.
Mindenki picit aggódó, lehangolt tekintettel jön ki a szobájából. Többször elhangzik: Nem akarok hazamenni!!!
Délelőtt kilenc negyvenre kértem a reptéri transzfert a szállodához, de az már kilenckor itt van. Furcsa. Ebben az országban nem jellemző a pontosság, inkább az ellenkezője. Összepakolunk és beszállunk a kisbuszba. Fél óra és kint vagyunk a reptéren. Kis vásárolgatás a boltokban aztán check-in. A pultnál látom meg a papírlapra kézzel felírt szöveget, hogy egy óra és negyvenöt perc késés várható. Basszus a Manilai városnézésnek lőttek. Várakozunk a reptéren, egyszer csak hoznak üdítőt, meg egy kis kaját, amit a beszállókártyával lehet kiváltani. Kis kárpótlás, ami nem volt sem ízletes, sem pedig kiadós. Felérünk Manilába, felvesszük a csomagokat, aztán kimegyünk. Most jön a legrosszabb, a búcsúzkodás amit annyira utálok. Visszatekintve, úgy gondolom, hogy mindenki aki részt vett ezen az utazáson egy kicsit hős. Ezt mindenki úgy érti ahogy akarja.
A kis csapat marad a reptéren, én pedig fogok egy taxit, beülök, és elindulok a város felé. Visszanézve az egész csapat integet..... hááát kicsit összeszorult a szívem. Hiányozni fognak.
Gratulálok a sikeres utazáshoz! Igazán örülök, hogy mindenki jól érezte magát és elégedetten tért haza, élményekkel gazdagon. Neked meg további jó utat, sok-sok élményt és kalandot! De azért vigyázz!
VálaszTörlés